|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 22 találat | lapozás: 1-22 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Giurescu, Dinu C. 1994. december 10.Kolozsváron a Korunk román nyelvű antológiája, a Cumpana megjelenése alkalmából a folyóirat szerkesztősége dec. 10-én magyar-román tanácskozást rendezett a hagyomány és korszerűség, nemzeti identitás és európaiság, többség és kisebbség kérdéseiről. A távolabbi cél, nyilatkozta Kántor Lajos, a Korunk főszerkesztője, a folyamatos román-magyar párbeszéd, a feszültségek csökkentése érdekében. Nem sokan jöttek el Bukarestből a meghívottak közül, folytatta, de az őszinteséget és a nyíltságot tekintve "elégedettek lehetünk." Eljött és felszólalt Dinu Giurescu, Geo Serban, a Secoul XX. főszerkesztője, Micea Muthu, Mariana Celac, Maria Voda-Capusan, Liviu Matei, Monica Ghet, Iordan Chimet, Marius Tabacu és Octavian Buracu. /Szabadság (Kolozsvár),dec. 13./1995. március 8.Bukarestben, a Magyar Kultúra házában márc. 9-én román és magyar értelmiségiek találkoztak, köztük volt Laurentiu Ulici írószövetségi elnök, Dinu Giurescu történész, Gabriel Andreescu emberjogi aktivista, Gáll Ernő akadémikus, Horváth Andor egyetemi tanár, Kántor Lajos, a Korunk főszerkesztője, Budapestről pedig Konrád György író, Pomogáts Béla és Balassa Péter voltak jelen. /Magyar Nemzet, márc. 10./1995. szeptember 27.A tanügyi törvény elleni tiltakozássorozat bebizonyította a romániai magyarság egységes fellépését - állapította meg Horváth Andor, a Bolyai Társaság elnöke. Általában sikerült elkerülni a túlzásokat, ez alatt "az időnként felbukkanó halálvíziót, tragikus hangütést értem." A tanügyi törvényről ki kell mondani, hogy sérti az esélyegyenlőséget, az állampolgári jogot, a demokrácia elvét. A Bolyai Társaság álláspontja, hogy a romániai magyarságnak önálló iskolahálózatra van szüksége, az óvodától az egyetemig. Horváth Andor jelezte, hogy a Bolyai Társaság okt. 6-7-én tudományos ülésszakot rendez Kolozsváron, külföldi szakemberek részvételével. Budapestről többek között Kiss Gy. Csaba, Tamás Gáspár Miklós, Franciaországból Kende Péter és Karátson Endre, Bukarestről Zoe Petre, Dinu Giurescu és Andrei Plesu van a meghívottak között. /Erdélyi Napló (Nagyvárad), szept. 27./1998. október 3.Dr. Iosif Petru M. Pal ferencrendi pap A moldvai katolikusok eredete és az ő ferencrendi papjaik évszázadokon át című könyvét 1942-ben Sabauan-Roman Serafica Nyomdában adták ki. Egy magát meg nem nevező kiadó Bákóban 1997-ben újra kiadta ezt a könyvet. A szerző, akinek hamvai a lujzikalagori templomban nyugszanak, könyvét azoknak ajánlotta, "akik románul éreznek". Az elfogultan magyarellenes könyv szerzője félresöpörte mindazokat, akik a moldvai katolikusok, a csángók magyar eredetét bizonyították. A Codex Bandinust például nem hagyhatta ki, de elintézte azzal, hogy "ungurul Beke", tehát a magyar Beke állította össze, tehát nem kell hinni neki. A szerzőtől megkapták mindazok a magukét, akik a moldvai katolikusokat magyaroknak tartják, így Radu Rosetti, C. Gane, R. Candea, O. Gadei, C. C. Giurescu, sőt Iorga is. A szerző Dimitrie Cantemir Moldva leírását pedig egyszerűen nem említi meg. Hihetetlen, milyen érveket hoz fel arra, hogy a moldvai katolikusok románok. Különös okfejtése szerint: "még ha nem is lennének román eredetűek, őseik itt élvén több évszázadon át, lévén közös vágyaik és kötelességeik az ortodox vallásúakkal, elnyerték az igazi román etnikai nemzetiséget..." Az egész könyv ilyen stílusú. A vér szava című fejezetben kifejtette: "Egyetlen igazi név, amelyet a moldvai katolikusok megérdemelnek: Román Katolikusok." /Sylvester Lajos: Egy könyv marójára. A vér szava. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 3./1998. november 16.Molnár Gusztáv "Birodalmak és pszeudo-birodalmak..." címmel közölt a bukaresti román 22 hetilapban tanulmányt, melyben H.-R. Patapievici nemrégi, "Birodalmi kisebbségek" című cikkére válaszolt, kétségbevonva Patapievici fő következtetését. Molnár Gusztáv írásának egyik figyelemreméltó gondolata az, hogy a román nemzetállam valódi ellensége nem a magyar közösség, hanem a túlságosan Bukarest-centrikus román politikai berendezkedés. Szerinte a román baloldal esetleges újabb hatalomrajutása és annak erőltetetten újraközpontosító ténykedése egy valódi regionális politikai mozgalmat indíthat el Erdélyben. Úgy látszik, a szerkesztőség nem merte egyedül útjára engedni Molnár cikkét, ezért felkérte Dinu C. Giurescu történészt, elemezze a tanulmányt. Giurescu különféle adattal próbálja azt bizonyítani, hogy 1918-40 között Románia nem asszimilálta tudatosan a kisebbségeket. Érdekes az a megállapítás, hogy az 1923-as Alkotmány "egységes és oszthatatlan nemzetállamra" vonatkozó megfogalmazása azért helyes, mert "a románok az összlakosság 71,9 %-át képezték" és "a román nemzet abszolút többsége az állam határain belül élt". Az is érdekes, hogy a román történész írása terjedelemre pontosan kétszer akkora, mint Molnár cikke. /Romániai Sajtófigyelő (Kolozsvár), nov. 16. 212. sz./2002. március 8.Rendkívüli esemény történt: március 3-án magyar történésznek is alkalma nyílott román tévéműsorban véleményt mondani a múlt vitatott kérdéseiről. A bukaresti Humanitas Ungurii címen román nyelven adta ki Paul Lendvay bécsi magyar közíró könyvét, erről szólt Cristian Tabara, a Pro TV népszerű sztárjának szokásos vasárnapi rovata. A ProTV Demény Lajos akadémikust, Kereskényi Sándor szenátort és Bogdan Murgescu tudományos kutatót hívta meg a beszélgetésre. Demény Lajosnak alkalma nyílott egy román tévéműsorban román közhelyeket, legendákat szertefoszlatni. Ezt ugyan a maguk háza táján megtették egynémely kiátkozott román tudósok is, mint például Lucian Boia, Giurescu, Constantiniu professzorok, de objektív szemléletű könyveik csak egy szűk értelmiségi réteghez jutottak el. Mi az igazság a Hunyadiak román származásáról? Demény: Mátyás király édesanyját Szilágyi Erzsébetnek hívták. Mi az igazság, hogy erdélyi románok csak jobbágyok lehettek. Demény: nem igaz, mert közülük is kerültek ki nemesek, politikusok, neves értelmiségiek. Demény: egyetlen épeszű magyar sem képzeli már határmódosítással megváltoztatni a múltat. Erdélyt egyébként hétmillió románnal együtt kellene a tízmilliós Magyarországhoz csatolni. A műsor kritikus pontja természetesen a dák–román kontinuitás volt. Demény Lajos: nem azon kell rágódni, ki volt itt előbb, hanem bemutatni a dokumentumokat, régészeti leleteket, a demográfiai, nyelvészeti, antropológiai érveket, és ezáltal kiiktatni a kliséket. Erdély népessége a honfoglalás idején... Itt a felvétel montírozói elvágták a képet és a hangot, hogy a műsor beilleszkedjék az egy órába. Csak a későbbiekben sikerült Demény Lajosnak némely utalásokat tenni tévhitekre, rossz beidegződésekre, veszélyekre. A középkorban nem nemzetek, hanem vallások és rendek voltak, tehát Hunyadi János nem magyarokat, románokat vagy szerbeket védelmezett, hanem a keresztény világot. A másik nagy veszély, amire Demény figyelmeztette a történészeket: társadalmi konfliktusokból ne gyártsanak nemzeti felszabadítási harcot. /Barabás István: Magyarok nyilai román képernyőn. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 8./2004. április 22.A Ziua c. napilap főszerkesztője, Sorin Rosca Stanescu, akit magyarpártisággal vádoltak, most azt írta, hogy a Szabadság szobor felállításánál nagyobb arculcsapás aligha érheti a román népet, mai hivatalosságai asszisztálnak az 1848-as „népirtás" 13 véreskezű gyilkosának rehabilitálásánál. Mérhetetlen pofátlanságnak titulálta az RMDSZ-nek tett gesztust az ún. megbékélési szoborparkkal. A főszerkesztő arra buzdította a honpolgárokat, Arad és Temesvár népét, hogy élő láncot álljanak a szobor körül, az aradi szörnyűség megakadályozására. A lapszám belsejében egészen mást olvashat az ember: Dan Berindei akadémikus, dr. Adrian Niculescu professzor, dr. Dinu Giurescu egyetemi tanár és Dinu Zamfirescu – szinte egybehangzóan leszögezték: a szobor visszaállítása teljesen normális dolog. /Cseke Gábor: Szobrok és gyilkosok. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 22./2008. augusztus 15.„A rendszerváltás óta a román történetírás gyorsan nyitott a világra és az új irányzatokra. Ma lényegesen szélesebb spektrumú, mint a magyar. De nyitott fokozatosan a magyarokkal való szakmai vitákra, együttműködésekre is” – írta a Bukarestben, idén májusban tartott román–magyar történészfórum összefoglalásában a História című budapesti folyóirat augusztusi száma. A fórum a két ország történészei közötti vitás kérdésköröket tűzte napirendre: „Éppúgy az ellenségeskedések, mint a békés együttélés, vagy éppen közös állampolitikai fellépések történetét. A középkortól a jelenkorig” – fogalmaz a lap hasábjain Glatz Ferenc, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének (TTI) igazgatója. Glatz Ferenc rámutatott, a bukaresti Magazin Istoric című népszerű történész-folyóirat az elmúlt években többször javasolt találkozót a két szerkesztőség között. Úgy látja, hogy a Magazin Istoric az utóbbi időben nyitott a magyar történeti problémák felé. Glatz Ferenc, aki 1989–1990-ben Magyarországon a művelődési miniszteri posztot is betöltötte, a szóban forgó bukaresti fórum előtt elküldött egy nyilatkozatot résztvevőknek. Egy szakma küldetése című nyilatkozatában többek között megállapította, hogy a magyar és román nemzet érdekei ma jobban találkoznak, mint korábban bármikor. A fórumon előadások hangzottak el a közös múltról a középkorban, az egyháztörténelemről a román–magyar kutatásokban, a nemzetté válás koráról, továbbá a 20. századi nagy szembenállásról, majd a nagy hallgatásról. Román részről Mihai E. Ionescu, Dan Berindei és Dinu C. Giurescu akadémikusok adtak elő. A magyar előadók: Zsoldos Attila, Csorba László, Szász Zoltán és Sipos Péter. A magyar–román történészkapcsolatok alakulásáról írt Szász Zoltán, a román–magyar történész vegyes bizottság magyar elnöke. Az 1971-ben, politikai intenciók alapján létrejött bizottság általában évente ülésezett: „Feszült légkörben, de egészében igényes tanácskozások voltak ezek, amelyekből kitűnt, hogy nem az ismeretanyag netáni hiánya, hanem szemléletbeli különbségek képeznek áthatolhatatlan akadályokat”. Hatása kevés volt a bizottságnak, de segítette a kölcsönös levéltári kutatásokat, amire persze a magyar kutatók voltak jobban rászorulva. 1983-at követően a hisztériakeltés évei következtek. Szász Zoltán emlékezett: „A polemikus történeti írásoknál nem lehetett megítélni, mit írt a tudós, s mi az, ami alá a nevét odaírták. Ami 1987 tavaszán történt, a háromkötetes Erdély-sorozat ürügyén, a politikai abszurd világába tartozik. Ki gondolta volna akkor, az elképesztő publicisztikai-politikai ágyúdörgés közepette, hogy három éven belül teljesen új korszak kezdődik Bukarestben is”. /Bajai Ernő: Végtelen történelem, változó idők. = Krónika (Kolozsvár), aug. 15./2012. november 13.A kormányhivatalokban terjesztik a magyarság kirekesztéséről szóló felhívástA kormányhivatalokban terjesztik Dinu C. Giurescu akadémikusnak, a kormányzó Szociál-Liberális Szövetség (USL) képviselőjelöltjének a felhívását, amelyben azzal próbálja mozgósítani a választókat, hogy a magas román részvétel kiszorítaná a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget (RMDSZ) a parlamentből – írta kedden az Új Magyar Szó (maszol.ro) című internetes újság. A portál szerint a választási kampány első napjaiban a pénzügyminisztérium és a mezőgazdasági minisztérium több száz alkalmazottjának munkahelyi elektronikus postacímére küldték szét a nacionalista felhívást. „Románok! Menjetek el minél többen szavazni! Ha a részvételi arányotok meghaladja a 60-65 százalékot, akkor a 22 évből 13,7 éven át kormányzó RMDSZ nem jut be a parlamentbe, s többé nem tudja zsarolni leendő szövetségeseit. Talán végre felébredünk, s megleckéztetjük őket! Ha hazafi vagy, olvasd, és add tovább!" – idézte a honlap Giurescu vírusként terjedő kiáltványát, amelyet az USL november 10-i, Prahova megyei kampányrendezvényén fel is olvastak. A rendezvényen részt vett Crin Antonescu, az USL liberális társelnöke is, aki úgy érvelt: az USL-nek a parlamenti helyek kétharmadának a megszerzése a tét, hogy ne kelljen az alkotmánymódosításnál az RMDSZ-szel egyezkednie. A maszol.ro úgy tudja, a Giurescu-kiáltvány szövegét az adóhivatal egyik tanácsosa kezdte terjeszteni e-mailen. Leveleit a munkahelyi címéről küldte át a pénzügyminisztériumi alkalmazottak munkahelyi címére, majd ezek egyike a mezőgazdasági minisztériumba is eljuttatta a felhívást, ahol szintén terjeszteni kezdték. A kampányszöveg a mezőgazdasági minisztérium több száz alkalmazottjához eljutott, és a szaktárca megyei kirendeltségeinél is sokan megkapták – írta a portál. Márton Árpád parlamenti képviselő a honlapnak úgy nyilatkozott: a köztisztviselőknek tilos a munkaidejükben kampányolniuk, és a közintézmények infrastruktúráját nem használhatják kampánycélokra. „Ha pedig egy magas beosztású minisztériumi hivatalnok a beosztottjainak körlevelekben küldözget kampányszövegeket, az akár hivatali hatalommal való visszaélésnek is minősülhet. Ez pedig bűncselekmény" – szögezte le a maszol.ro-nak Márton Árpád. MTI Erdély.ma 2012. november 13.Kormány-email: leckéztessük meg a magyarokat!„Románok! Menjetek el minél többen szavazni! Ha a részvételi arányotok meghaladja a 60-65 százalékot, akkor a 22 évből 13,7 éven át kormányzó RMDSZ nem jut be a parlamentbe, s többé nem tudja zsarolni leendő szövetségeseit. Talán végre felébredünk, s megleckéztetjük őket! Ha hazafi vagy, olvasd, és add tovább!" – ez a felhívás érkezett a választási kampány első napjaiban a pénzügyminisztérium és a mezőgazdasági minisztérium több száz alkalmazottjának munkahelyi elektronikus postacímére. Vírusként terjedt az USL kampányüzenete A vírusként terjedő felhívás szerzője a nacionalista nézeteiről híres Dinu C. Giurescu akadémikus, aki a választási kampány első napján „Az egészséges Romániáért" címmel kiáltványt fogalmazott meg (lásd keretes írásunkat). A kiáltvány szövegét a kormányzó Szociál-Liberális Szövetség (USL) november 10-i, Prahova megyei kampányrendezvényén fel is olvasták. A felhívással azonosult Crin Antonescu, az USL liberális társelnöke is, aki a rendezvényen szintén az RMDSZ parlamentből történő kirekesztésére szólította fel a román szavazókat. A maszol.ro birtokában lévő adatok szerint az USL kampányrendezvényén felolvasott kiáltvány szövegét a pénzügyminisztérium, pontosabban az adóhivatal egyik tanácsosa kezdte terjeszteni e-mailen. Leveleit a munkahelyi címéről küldte át a pénzügyminisztérium több tucat alkalmazottja munkahelyi címére. Az e-mailt a pénzügyminisztérium makrogazdasági elemzések főosztályának tanácsosa, Adelina Gabriela Stefan átküldte Cornel Stefannak, aki a mezőgazdasági minisztérium vidékfejlesztési tanácsosa. A névazonosság arra utal, hogy a címzett a feladó férje lehet. Cornel Stefan révén a kampányszöveg a mezőgazdasági minisztérium több száz alkalmazottjához eljutott, a minisztériumi tanácsos ugyanis a Giurescu-kiáltványt körlevél formájában küldte el munkahelyi címéről a beosztottjainak a [email protected] és a [email protected] címekre. Ezt a levelet megyénként legkevesebb öt ember, a mezőgazdasági igazgatóságok regionális fejlesztési főosztályának alkalmazottai kapták meg. Márton Árpád: többrendbeli törvénysértés történt Márton Árpád jogász-képviselő szerint a kampányszöveget terjesztő minisztériumi alkalmazottak nemcsak a köztisztviselők jogállásáról szóló törvényt és a választási törvényt szegték meg, némelyikük bűncselekményt is elkövetett. A politikus emlékeztetett arra, hogy törvény szerint a köztisztviselőknek tilos a munkaidejükben kampányolniuk, a közintézményekben tilos a kampányolás, illetve tilos felhasználni a közintézmények infrastruktúráját kampánycélokra. „Ha pedig egy magas beosztású minisztériumi hivatalnok a beosztottjainak körlevelekbe küldözget kampányszövegeket, az akár hivatali hatalommal való visszaélésnek is minősülhet. Ez pedig bűncselekmény" – szögezte le a maszol.ro-nak Márton Árpád. A képviselő szerint Dinu G. Giurescu történész „nacionalista, uszító" nézeteiről híres. Úgy vélekedett: az USL kampányrendezvényén felolvasott kiáltványa akár a nacionalista uszítás fogalmát is kimerítheti. „Giurescut a diszkriminációellenes tanácsnak már régen meg kellett volna büntetnie" – fogalmazott a politikus. Adelina Stefan: én nem kampányoltam A maszol.ro megkereste a Giurescu-kiáltványt terjesztő egyik pénzügyminisztériumi alkalmazottat, Adelina Stefant is. A tanácsostól azt szerettük volna megtudni, miért használta minisztériumi köztisztviselőként a munkahelyi elektronikus levelezését kampánycélokra. „Én nem kampányoltam. Egyszerűen átküldtem egy újságcikket a munkahelyi kollégáknak a minisztérium belső levelezési hálózatán. És különben is, honnan tudja, hogy kiknek küldtem el ezt az e-mailt?" – kérdezett vissza a minisztériumi tanácsos. A beosztottjainak körlevelet küldő mezőgazdasági minisztériumi tanácsost, Cornel Stefant egyelőre nem tudtuk elérni. Dinu C. Giurescu okfejtése szerint az RMDSZ parlamenti jelenléte Románia területi épségét és a románok nemzeti identitását veszélyezteti. A történész professzor több érvet is felsorakoztat kijelentése alátámasztására. Elsőként a fejlesztési régiók újrarajzolásáról szóló RMDSZ-es törvénytervezetet említi, amellyel „a Bécsi Döntéskor meghúzott határvonal mentén vágnák ketté Erdélyt”. Ugyanilyen veszélyes szerinte Románia számára a kisebbségi törvény tervezete, amely a „kulturális autonómia álcája alatt a területi autonómiát célozza”. A történész szerint a románok nemzeti identitását gyengíti az oktatási törvény is, amely „a 92 százalékos többségi nemzet diákjainak kevesebb jogot biztosít, mint a 8 százalékos arányú kisebbségi diákoknak”. Giurescu emlékeztet arra, hogy „manapság Székelyföldön Románia nemzeti szimbólumait vígan meg lehet szentségteleníteni”, és a Székelyföldön tevékenykedő román kulturális szervezetek egyetlen lejt sem kapnak a román államtól. „Mintha 1940-ben, Románia határai összeomlásának évében lennénk. (Ezeken a választásokon) Románia területi épsége, a román nemzeti érzés sérthetetlensége, az ország védelme a tét” – zárul Dinu G. Giurescu kiáltványa. {loadposition szeben} Cs. P. T. maszol.ro 2012. november 15.Az RMDSZ rendőrségi kivizsgálást kérA megyei RMDSZ elnöke szerint az idei parlamenti választások kampányában az RMDSZ jelöltjei durva támadásoknak vannak kitéve. Dr. Kelemen Atilla megengedhetetlennek nevezte a mocskolódó kampányt, amelynek véleménye szerint semmi köze nincs az európai módon folyó kampányhoz. Több helységben levagdosták az RMDSZ bannereit Dr. Kelemen Atilla tegnap a Frunda György szenátorral és Kerekes Károly képviselővel közösen tartott sajtótájékoztatón kijelentette: – A 2012-es parlamenti választások kampánya még a vártnál is mocskosabban indul, a vártnál is durvább támadásoknak vannak kitéve az RMDSZ- szervezetek a különböző községekben. Tegnap délelőtt az RMDSZ megyei elnökeként hivatalosan jelezte a prefektusnak, hogy "az elmúlt két éjszaka több helységben – Mezőmadaras, Jedd, Nagyernye, Sáromberke, Póka – levagdosták az RMDSZ bannereit. Pontosan nem tudjuk, hogy kik követik el ezeket a bűnügynek minősíthető tetteket, de jeleztük a rendőrségi szerveknek is, és kivizsgálást kértünk" – tájékoztatott Kelemen Atilla. Az RMDSZ megyei elnöke a Corneliu Grosu prefektussal folytatott hivatalos beszélgetésen abbéli aggályainak is hangot adott, hogy "Maros megyében, ebben a speciális helyzetű megyében, ahol magyarok-románok együtt élnek, de ahol azért voltak '90 márciusi események is, kimondottan veszélyesnek tartjuk azt a fajta uszítást, azt a fajta politikai diskurzust, amelyet egyes pártok vagy egyes pártok képviselői folytatnak". Véleménye szerint megengedhetetlen, hogy ilyen kampányt folytassanak – legyen szó bárkiről, amelynek semmi köze nincs az európai módon folyó kampányoláshoz. Frunda György bűnügyi feljelentést tett Frunda György szenátor szerint rosszul kezdődött az idei kampány, sosem volt ennyi mocskolódás már az első napokban. Elmondta, hogy múlt pénteken, amikor az óriásplakátját kitették a Maros Mall épületére, a helyi rendőrség vezetője megpróbálta leállítani a munkát. Először arra hivatkozott, hogy még nincs kampány, bár az már megkezdődött, majd pedig a polgármesteri hivatal engedélyét hiányolta, pedig a törvény nem ír elő ilyesmit. "Ugyanaznap több marosvásárhelyi vállalkozó, akiktől béreltem, vagy plakátolóhelyet ajándékoztak nekem, felhívtak és elpanaszolták, hogy a polgármesteri hivatal alkalmazottai megkeresték őket és azzal fenyegették, hogy ha csak Frundának biztosítanak helyet, vagy ha egyáltalán helyet biztosítanak plakátoknak, akkor ellenőrzésekre és büntetésekre számíthatnak." Ugyanakkor elmondta, hogy kérvényt tett le a polgármesteri hivatalhoz, hogy a Kövesdombon és a Kárpátok sétányon, éppúgy, mint a nyáron, bannereket tegyen ki. A polgármesteri hivatal ezt is elutasította. A törvénytelen eljárások csúcsának nevezte, hogy tegnap anélkül, hogy értesítették volna, a polgármesteri hivatal alkalmazottai és a helyi rendőrség a Kossuth utca főtér sarki épületén található plakátjait levágták és elvitték. Ugyanezt tették a városházával szemben, ahol egy barátja engedélyével tett ki egy bannert. "Ezek a tettek kimerítik a bűncselekmény fogalmát, mert a választási törvény 39. cikkelyének 5. bekezdése előírja, hogy csak a tulajdonos beleegyezésére van szükség ahhoz, hogy ezeket a bannereket kitegyük". A szenátor szerint a helyi rendőrség főnöke arra hivatkozott, hogy egy 2012-es marosvásárhelyi tanácsi határozat nem engedi meg, hogy központi zónában a bannereket feltegyék. – Ha létezik egy ilyen határozat, az törvénytelen, mert egy tanácsi határozat nem szabhat szűkebb jogokat, mint maga a törvény – jelentette ki. Frunda szerint mindez azért történik, mert a Demokrata Párt, illetve az Igaz Romániáért Szövetség elmaradt a plakátolással, ezért szúrják a szemüket az RMDSZ-plakátok. "Törvénytelen eszközökkel akadályozzák a megválasztáshoz való jogomat, korlátozzák a jelöltséghez való jogomat. Ez ellen törvényesen tiltakoztam: beadványt nyújtottam be a megyei választási irodához, és bűnügyi feljelentést tettem az ügyészségen ismeretlen tettes ellen, akik az én pénzemből készült, a tulajdonos beleegyezésével kihelyezett plakátokat eltávolították." Felszólította a polgármesteri hivatalt, a helyi rendőrséget, tartsák be a törvényt, ugyanis a helyi rendőrségnek az alkotmány és a többi törvény tételesen tiltja a politizálást. Felhívta a figyelmüket, "ne legyenek a polgármester kiszolgálói, gondolják át, hogy mit tesznek, mert felelősséggel tartoznak a marosvásárhelyieknek". Végül azt mondta, hogy ezeknek a döntéseknek van pozitív oldaluk is, mert "a marosvásárhelyieknek erre az alpári magatartásra az lesz a válaszuk, hogy eljönnek december 9- én és az RMDSZ-re szavaznak." Mi ellenségei vagyunk ennek az országnak? Kerekes Károly országos szinten durva kampányra számított, de arra nem gondolt, hogy magyarellenes kirohanások is lesznek, nyilatkozta tegnap a sajtótájékoztatón. Mint mondta, meglepetéssel állapította meg, hogy Crin Antonescu, a PNL elnöke 70 százalékos parlamenti többségre számít, hogy a kétharmados szavazásokban, mint például az alkotmánymódosítás, ne zavarja őket az RMDSZ. De ennél is váratlanabbul érte Dinu Giurescu akadémikus nyilatkozata, aki "mintha megzavarodott volna", azzal riogatja a románságot, hogy az RMDSZ veszélyezteti az országot és a románság nemzeti önazonosságát, és arra buzdítja őket, hogy minél nagyobb számban menjenek el szavazni, hogy az RMDSZ ne jusson be a parlamentbe, mert "veszélyezteti Románia létét". Kerekes feltette a kérdést: mi ellenségei vagyunk ennek az országnak? Emlékeztetett ugyanakkor, hogy a szociális, illetve a jogsérelmeket orvosló törvényeket nemcsak a magyarok számára hozták, a veteránok, a politikai üldözöttek, a munkaszolgálatosok nemcsak magyarok voltak, hanem többségükben románok. "A gyer- meknevelésre, a nyugdíjakra, a családok támogatására vonatkozó törvények megalkotásakor nemcsak a magyarokra gondoltunk, hanem az ország egész lakosságára, ugyanígy a zöldház-, a roncsautó- vagy a Kogalniceanu-programot sem csak a magyarok számára hoztuk létre. Bizonyítottuk n-szer, hogy teszünk az országért. Ezért csodálkozom, hogy ilyen támadásoknak vagyunk kitéve" – jelentette ki Kerekes Károly képviselő. Mózes Edith Népújság (Marosvásárhely) 2012. november 15.RMDSZ-vezetők a soviniszta retorika ellenSzót emeltek az RMDSZ vezetői egy pár napja megjelent, Kiáltvány Románia egészségéért című dokumentum ellen. Az írásban Dinu G. Giurescu akadémikus-professzor, USL-jelölt arra buzdítja a választókat, minél nagyobb számban vegyenek részt a választásokon, mert egy magas román részvétel esetén nem jut be az RMDSZ a parlamentbe. „Ezt a kiáltványt a mezőgazdasági és területfejlesztési, valamint a pénzügyminisztérium munkatársai terjesztik. A szaktárcák adatbázisában szereplő e-mail-címekre több száz levelet küldtek szét, az ország minden megyéjébe. Munkaidőben, a közhivatal infrastruktúráját használva ez törvényellenes és etikátlan” – közölte Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára, a Szövetség kampányfőnöke szerdai kolozsvári sajtótájékoztatóján. „Ez nem segít senkinek, sem a magyar közösségnek, sem a román nemzetiségűeknek. Felszólítjuk az említett tárcák minisztereit, hogy hozzák meg a szükséges lépéseket. Ha nem tudják, kikről van szó, akkor nevekkel és e-mail-címekkel tudunk szolgálni” – fogalmazott Kovács Péter, aki egyben felkérte a magyar és román értelmiséget is, hogy foglaljon állást ebben a kérdésben a nacionalista retorika leállítása érdekében. Kelemen Hunor szövetségi elnök elmondta, az RMDSZ kampánya pozitív, a társadalom szükségleteiről szól, a magyar választók jövőjével foglalkozik, a mozgósításra helyezik a hangsúlyt. „Határozottan visszautasítjuk a sovén, magyarellenes retorikát” – tette hozzá. (Transindex) Nyugati Jelen (Arad) 2012. november 16.ProvokálnakA jelenlegi kormánypártok korábbi retorikája alapján bizonyosak lehettünk abban, hogy a magyarellenes hangulatkeltés előkelő szerepet kap majd a választási kampányban. Az utóbbi napokban azonban nem csupán a nagypolitikában, hanem alacsonyabb szinten, sőt a magát civilnek nevezhető szféra részéről is olyan megnyilvánulásokat tapasztalhattunk, amelyek már túllendítik az ügyet az egyszerű „kampánymagyarozás” szintjén. Egy notórius sovinisztaként közismert, román történésznek, Dinu Giurescunak tulajdonított kiáltvány jelent meg, miszerint a románoknak minél nagyobb számban részt kell venniük a választásokon, hogy a magyarok ne juthassanak be a parlamentbe. Ez még alapvetően a privát elmebaj kategóriába tartozik – kiderült azonban, hogy a kiáltványt kormányhivatalok dolgozóinak küldözgetik szét villanypostán és kormánypárti kampányeseményeken is felolvassák. Innentől kezdve pedig intézményes szintre emelt, magyarellenes propagandáról beszélhetünk. Különösen aggasztó, hogy az utóbbi időben a Székelyföldön is megszaporodtak a hasonlóan eszelős megnyilvánulások. Magukat civilnek mondó, soviniszta román szervezetek olyan nyilatkozatokat tesznek közzé, amelyek mintha már a szekus stílusú provokációkat idéznék: a magyarok, jogaik védelmében szervezett megmozdulásait – még ha azok néha kampányízűek is – sovén akcióknak bélyegzik, és a fasiszta korszakot idéző, magyarellenes intézkedésekből álló szlovák modell romániai meghonosítását javasolják. A PC háromszéki jelöltje pedig most már azért is a magyarok ellen uszítaná a románokat, mert a magyar diákoknak lehetőségük van magyarországi érettségi oklevelet szerezni. Folyamatos provokáció éri a magyarokat – márpedig ebben a helyzetben észnél kell lenni, nem szabad felülni a hergelésnek, mert a helyzet további mérgesedése csak a provokátoroknak kedvezne. Az uszítókat meg kell bélyegezni, fel kell jelenteni minden lehetséges hazai és külföldi fórumon, rá kell világítani, hogy egyes körök az etnikai konfliktus szításában érdekeltek – de számunkra csak egy út létezik: a békés, de annál határozottabb, civil és intézményes kiállás és küzdelem a magyarokat megillető önrendelkezési jogok mellett. Balogh Levente Krónika (Kolozsvár) 2012. november 17.Az önépítés irányábaNem hiszem, hogy Dinu C. Giurescu akadémikus interneten terjesztett kampányszózata döntő módon beleszólhatna a választások menetébe, nem hiszem, hogy mozgósító ereje kiakolbólíthatja az RMDSZ-t a parlamentből. Mint ismeretes, a jobb sorsra érdemes tudományos címet viselő politikusból hirtelen kibújt a konzervatív párttag, és elektronikus levélben is terjesztett állásfoglalásában arra szólítja fel népét: minél nagyobb számban, 60–65 százalékot meghaladó arányban vegyen részt a választásokon, mert ezáltal szerinte a magyarság kiszorítható a parlamentből, és – miként fogalmaz – ezzel véget lehetne vetni a magyar „zsarolásnak”, mely ezek szerint ott folyt és folyik a román törvényhozásban és a koalíciós kormányokban. Hogy tudományos lelkiismeretével és a mai történettudomány szigorú követelményeivel hogyan számol el a historikus, az ő dolga. De nyilatkozata és a nyilvánosság, melyet kapott, jelzi, hogy a Szociál-Liberális Szövetségben a 19. századi avas kisebbségellenes nacionalizmust valló szárny viszi pillanatnyilag a prímet, és hogy e cinikus politizálás újabb szemfényvesztésbe kezd a szavazatszerzés érdekében. Nem hiszem, hogy valódi húzóereje lesz az „akadémikusi” röffenésnek, viszont fölöttébb jellemzőnek találom ama pártok részéről, melyek az utolsó száz méteren fűvel-fával készek összefogni, még a mentelmi jog mögé bújni kívánó sportmágnásokkal is, hogy több képviselőjük lehessen a következő parlamentben. A legérdekesebb azonban a nyilatkozat ama kitétele, amely „zsarolásnak” minősíti az RMDSZ eddigi két évtizedes politikai ügyködését, ez ugyanis a román politikai elit számottevő részének véleményét tükrözi. A pejoratív jelző a fölöttébb szerény eredményekre vonatkozik, melyeket a valódi társadalomépítés helyett az ún. kisebbségi jogvédelemben elért a szövetség, s melyeket íme, egyes hangadók – ráadásul a leendő többségi padsorokból – sokallnak és eltörölnének. Vajon célszerű-e ennek fényében egyedül üdvözítőnek kikiáltani ama utat, melyen eddig jártunk? Nem kellene megpróbálkozni azzal, hogy levetve a ránk adott kényszerzubbonyt, melyet a kisebbségiség és a párttá lefokozott szövetség jelent, saját valódi népképviseletünk létrehozatalát és annak mint társnemzeti parlamentnek az elismertetését tűzzük ki fő célunkként? Persze nem a december 9-i szavazás helyett, hanem azt követően egy többpárti erdélyi magyar összefogásban, melyben a mandátumokat a helyhatósági és az országos választásokon elért arányok szerint lehetne elosztani, illetve, még inkább, a valódi erőviszonyokat egy új belső választáson tisztázni előbb. B. Kovács András Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. február 2.Ahol a román iubeste pe magyarA magyarok egyik barátjaként könyvelheti el magát a bukaresti Sever Ioan Miu, becenevén Olahus, a MaghiaRomânia blog alapítója és szerkesztője. Önkéntes csapatával politikamentesen, a romániai magyarok mindennapjait olvasói elé tárva adja meg a lehetőséget arra, hogy a két közösség megismerje és elfogadja egymást. Kustán Magyari Attila interjúja. Ön bukaresti születésű, ott is él. Magyarul is beszél, pedig felmenői közt nem találni magyart. Hogyan lett a barátunk? Gyerekkoromban rengeteg szovjetuniós filmet láttam, így például a Macskafogót, a Csipikét is. Persze, akkor nem tudatosult bennem, hogy magyarok munkájával találkoztam, azt is később értettem meg, hogy keresztapám is magyar volt. Meghatározó élmény, hogy egy alkalommal a marosvásárhelyi kórházban édesapám megkérdezte egy asszonytól, hány óra van, az pedig a számlap megmutatásával válaszolt. Sokáig rossz szájízzel gondoltam erre az esetre, édesapám kommentárja miatt, míg aztán megértettem egy ismerősöm által, hogy a lényeg az: a hölgy válaszolt, nem pedig az, hogy tudott-e románul vagy sem. Tizenegyedik osztályos koromban olvastam a Dilema lap egyik számát, ami a magyarok mások általi megítéléséről szólt. Akkor úgy éreztem, valami köt engem ehhez a nemzethez – ekkor kezdődött a „kisebbségi létem”. Később, 2004-től internetes fórumokon Románia népszerűsítésével foglalkoztam, elsősorban azzal, hogy miként áll hozzá a magyar kisebbségi kérdésekhez, és hogy milyen értékeket rejt magában az erdélyi magyar kultúra. Négy évvel később felfedeztem a Limba Cailor blogot, ahová első román ajkú szerkesztőként szállhattam be. Időközben egy call centerben dolgoztam, ahol megismertem első „magyartanárom”, aki felajánlotta, hogy magánleckéket ad nekem. A MaghiaRomânia blogot 2009-ben indította útjára. Milyen jellegű írások közlésére fektetnek hangsúlyt, honnan közelítik meg a témát? Fontosnak tartjuk a magyar kultúra és a fontos személyiségek népszerűsítését, legyen szó többek között például Reményik Sándorról, Jávor Pálról, Fodor Sándorról, de Mihai Eminescu magyarra és Ady Endre románra fordított verseit is közöltük. Emellett sajnos a politikum is bőven ad munkát nekünk, mindkét nemzet részéről. Megemlíthető például Dinu C. Giurescu, aki a román szavazókat azzal a céllal próbálta mozgósítani, hogy az RMDSZ essen ki a parlamentből, de írtunk Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármesterről is, aki az embereket azzal riogatta, hogy ha kellő számban nem voksolnak, akkor román képviselő jut be a városból. Írtunk az EMNP-s, de Antal által is támogatott autonómiatüntetéséről, ahol az erdélyi függetlenséget hirdető szövegek jelentek meg, illetve Csibi Barna a „Viszlát, Románia” felirattal. A néppárt később elhatárolódott Csibitől, de az erdélyi függetlenséget népszerűsítő szövegekről nem derült ki, hogy mit kerestek a megmozduláson. Bár foglalkozunk a politikum megnyilvánulásaival, függetlenek maradunk, éspedig úgy, hogy mindenkit kritikával illetünk, aki megérdemli. Van-e képük arról, kik alkotják a MaghiaRomânia olvasótáborát? Nehéz ezt felmérnünk, mert naponta százak látogatják a blogot, ha viszont azt veszem figyelembe, hogy kik a legaktívabbak, akkor kiderül, hogy két román ajkú fiatalember. A Facebook-oldalunk kedvelői közt több a magyar név, Erdélyből, a hajdani Regát területéről is olvasnak minket. Közel nyolcszázan az országból követnek, elsősorban a fővárosból és Kolozsvárról, sokan a Székelyföldről is, de van több mint száz magyarországi olvasónk, többnyire Budapestről. A jellemző korosztály a 25–34 év közöttieké, de olvasnak minket idősebbek is. Hogyan látja a blog hatását, sikerül kimozdítani az embereket a régi beidegződéseikből? Azt gondolom, hogy az írásaink felajánlanak olyan elemeket, amelyek segíthetnek a mentalitásváltásban, de az eredmény már olvasóinknak a hozzáállásán múlik. A legtöbb olyan ember, aki hosszú távon velünk tart, már nyitottabb gondolkodású, és vannak persze, akik sértő és gyűlölködő megjegyzéseket tesznek. Az ilyen megnyilvánulásokat eltávolítjuk, az általánosításokra és klisékre építő gondolatoknak helyet adunk, de ezek megfelelő választ is kapnak az olvasóinktól. Mit gondol, miért alakulnak ki nemzetek közti feszültségek, miért nem lépnek túl az emberek a sztereotípiákon? Pszichológus vagy szociológus kellene erre a kérdésre választ adjon, én csak azt tudom elmondani, hogy valószínűleg így működik az emberi elme: általánosításokkal, önmaga megnyugtatására. Amikor találkozunk egy idegen emberrel, a korábbi tapasztalatokra vagy az addig hallott klisékre támaszkodunk, és azt hiszem, kevés ember van, aki megszabadult a sztereotípiákban való gondolkodástól. A sajtó felelőssége is fontos, ahogyan a magyarokról, romákról írnak, a történelemoktatás – legalábbis régen – szintén az általánosítást alkalmazta. Létezik egy szélsőséges réteg minden etnikumban, amelyik nagyon befolyásos, és amelyiknek látszólag a másikkal van baja, de igazából önmagával: családi, munkahelyi elégedetlenségeiből alakul ki a rasszista és soviniszta gondolkodás. Milyen megoldásokat lát ezekre a jelenségekre? Én abban hiszek, hogy a társadalmi változásokat alulról kell elindítani, és erre kiváló eszköz az Adevărul blogja, ahová szintén írhatok, és a honlapja, ahol a MaghiaRomânián megjelenő cikkeket népszerűsítik. A magyar civil szervezeteknek is javaslom, kommunikáljanak a román sajtóval, a magánszemélyek pedig beszélgessenek a témáról ismerőseikkel, újságírókkal, és persze írjanak a blogunkra. Az államnak szintén komoly felelőssége van, gondot kellene fordítania az interetnikus ismeretekre, a pszichoterapeuták támogatására, akik tudnának segíteni az embereken. A székelyföldi önkormányzatok ugyanakkor, ha jobban tisztelnék az ország törvényeit és nem igyekeznének politikai tőkét kovácsolni a feszültségekből, hitelesebben képviselhetnék a kisebbségek problémáit. Ami a Székelyföldet illeti, itt gondot okoz, hogy a román nyelvet nem oktatják megfelelően, így sokaknál fellép a nyelvi elszigeteltség. Mivel nem egyedül írja a bejegyzéseket, hanem idővel szépszámú csapat állt az ügy mellé, szeretném, ha bemutatná őket. Számos ember segíti a munkánkat, Adrian Szelmenczi például, aki az Active Watch szervezet keretében vizsgálja a sajtóban felbukkanó kirekesztő megnyilvánulásokat, Szilágyi István jogi tudását felhasználva közelítette meg a Mikó-ügyet, de ír nekünk egy Kiwi nevű, Finnországban élő társunk is, aki a svédek és lappok kisebbségi életét szokta ismertetni. Ortenszky Loránd Magyarországról dolgozik nekünk, többek között a hozzászólásokat gyomlálja ki. Tudni kell a MaghiaRomâniát erősítő emberekről, hogy önszántukból, bérmentve áldoznak időt és energiát erre a célra, lelkesen támogatják a kitűzött céljainkat. Tervezik, hogy az internetes felületből civil szervezet, vagy akár politikai párt nőjön ki? Természetesen minden projekt fejlődik, egy ideje a csapat tagjai beszélgetnek is erről a témáról, de amíg nem tudjuk konkrétan megfogalmazni, hogy mit szeretnénk, addig erről nem beszélhetek. Amit már most elmondhatok: 99,99 százalékban biztos, hogy politikai pártot nem alapítunk. Erdélyi Riport (Nagyvárad), 2013. május 27.Régióvita magyarellenes felhangokkalSzükség van az ország új adminisztratív felosztására, de csakis a történelmi régiók visszaállításával; közöttük azonban semmi keresnivalója az önálló Székelyföldnek – nagyjából ez volt a két leginkább hangoztatott tétel, ami felmerült a marosvásárhelyi Petru Maior Egyetem hét végi, regionalizációról szóló konferenciáján. Végigfutva a Románia régionalizációja – hagyomány és európai modell között címmel rendezett konferencia szervezőinek és felszólalóinak a névsorát, már a rendezvény előtt borítékolható volt, hogy a felkért előadók közül egyetlen személy sem teszi le a garast az önálló székelyföldi övezet létrehozása mellett. Noha a rendezvény fővédnökeiként bekonferált miniszterek, Liviu Dragnea kormányfőhelyettes és Mircea Duşa, a védelmi tárca vezetője, az utolsó pillanatban lemondták részvételüket, a prezídiumban és a Petru Maior Egyetem aulájában helyet foglalók eddigi közmegnyilvánulásai garanciát jelentetettek a magyarellenes hangulat megteremtésére. Burkolt magyarellenesség Nem hiába választotta ketté köszöntőjében a megjelenteket „drága jó emberekbe" és „tisztelt ellenfelekbe" Ioan Sabău-Pop főszervező, hisz a résztvevők zömével az elmúlt két évtized során leginkább a Vatra românească hajdani gyűlésein lehetett találkozni. A Marosvásárhely 1990-es fekete márciusában aktív szerepet vállaló személyek, egykori katonatisztek, a Hargita és Kovászna megyéből érkező hivatásos feljelentők vagy a beszélgetést irányító Ioan Selejan ortodox püspök közül mindenik hozzátette a maga, tudományos burokba bújtatott magyarellenes részét. Ebben a környezetben a mérsékeltnek nevezhető Cornel Sigmirean egyetemi tanárnak sem tűnt meglepőnek a véleménye, miszerint a sztálini ihletésűnek nevezett Magyar Autonóm Tartományhoz hasonló régiót semmiként nem lenne szabad létrehozni. Ezt erősítette meg Ioan Lăcătuşu, a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fórumának alelnöke, hangsúlyozván, hogy a hazai akadémikusok sem támogatják a magyar pártok elképzelését. Lăcătuşu különböző számadatokat mutatott be, melyek segítségével ki lehetne egyensúlyozni az etnikai arányokat, ha a három megye egybemarad. Lehetséges megoldásként Brassó vagy Beszterce-Naszód a Székelyföldhöz való csatolását javasolta. „Szinte egyetlen román sem akar önálló Székelyföldet. Ennek mindössze két támogatója van: Smaranda Enache és Dorin Florea" – nevezte meg az emberjogi harcost és Marosvásárhely polgármesterét a felszólaló. Az etnikai szeparáció ellen emelte hangját Ecaterina Andronescu, a Szociáldemokrata Párt (PSD) szenátora is, mondván, hogy a Székelyföld önállósodása komoly károkat okozna az ország számára. „Perverz a székelyföldi társulás" Radu Baltasiu, a Román Akadémia tagja, aki egyenesen „perverz kísérletnek" tartja Maros, Hargita és Kovászna megye társulását, pótcselekvésnek, Lucian Chiriac ügyvéd átláthatatlan folyamatnak nevezte a regionalizációt, melynek során az ország szuveranítása foroghat kockán. „Mi lesz az egységes román nemzeti államból, amiért őseink harcoltak?" – tette fel a költői kérdést az utóbbi. A választ videoüzenetben Dinu C. Giurescu akadémikus adta meg, mondván, hogy a régiók létesítése az ország föderalizálásához vagy egyenesen annak széteséséhez vezet majd. Az előadók még egy dologban megegyeztek: a leendő régiókat semmiként nem számokkal vagy fantázianevekkel, hanem a történelmi elnevezéseikkel kell majd megjelölni. Annak dacára, hogy a felvezetőben házigazdaként Cornel Sigmirean még a színes véleménynyilvánítás fórumának nevezte a rendezvényt, a konferencia egyoldalúsága miatt az a négy-öt meghívott, akiről köztudott, hogy más véleményt képvisel, a szünet után már nem tért vissza a széksorokba. SZNT-tiltakozás az átszervezés ellen Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke egyébként pénteken jelentette be a téma kapcsán: a kormány által tervezett közigazgatási átalakítás megvalósítását jelen formájában nem szabad megengedni, ez ellen a szervezet utcai tiltakozásokat helyez kilátásba. Kifejtette: a román kormány kettős játékot űz, bár Victor Ponta miniszterelnök korábban megígérte, hogy minden nemzetközi kötelezettségvállalást tiszteletben tartanak, és szakmai kritériumokat helyeznek előtérbe az átalakításkor, a tervezet nem ezt mutatja. Közölte: az elképzelések megvalósulásával sérülne a kisebbségi és regionális nyelvek európai chartája is. Látszatkonzultáció ugyan folyik a témában, de egyértelmű, hogy amit a kormányfő ezzel kapcsolatban Strasbourgban, az Európa Tanács parlamenti közgyűlésén ígért, nem kívánja betartani – mutatott rá. Izsák Balázs szerint nem szabad megengedni, hogy a Székelyföldet olyan közigazgatási régióba sorolják, ahol a magyarság aránya 30 százalék alatt van. Ezt minden demokratikus, erőszakmentes eszközzel meg kell akadályozni, jelentette ki. Az elnök ilyen lehetséges eszközként említette többi között a félpályás útlezárásokat. Izsák Balázs közölte: az általuk indított európai polgári kezdeményezés olyan szakaszába érkezett, hogy hamarosan az Európai Bizottság elé kerülhet. Tervezetük kész van, ismert, most jöhet a következő lépés – ha a bejegyzés megtörténik –, az egymillió aláírás összegyűjtése. Az SZNT azt javasolja, hogy az EU kezelje kiemelt figyelemmel azokat a régiókat, amelyeket nemzeti, etnikai, kulturális, vallási, nyelvi sajátosságok különböztetnek meg az őket körülvevő régióktól. Jelezte, felajánlotta az együttműködést az RMDSZ, és arra jutottak a megbeszéléseken, hogy kölcsönösen támogatják egymás európai polgári kezdeményezéseit. Az RMDSZ az európai polgári kezdeményezés eszközével arra kívánja rávenni az Európai Uniót, hogy alkosson jogszabályt az EU kisebbségeinek védelméről. Izsák Balázs szerint az Uniónak alapvető értéke a kulturális sokszínűség, és az Unió kohéziós politikájának úgy kell megvalósulnia, hogy közben a regionális szempontok és Európa sokszínűsége ne sérüljön. Az európai polgári kezdeményezés lényege, hogy az Európai Unió polgárai – egymillió támogató aláírás összegyűjtésével – közvetlenül is kezdeményezhetik uniós jogszabályok megalkotását vagy módosítását. Az aláírásgyűjtést azt követően lehet elindítani, hogy az Európai Bizottság megállapítja: az Unió jogkörébe tartozik a jogalkotás az adott kérdésben. Szucher Ervin Krónika (Kolozsvár) 2014. október 15.Haldoklik az állami nyugdíjrendszerKénytelen lesz jelentős mértékben csökkenteni 2030 után az állami nyugdíjat a kormány, így az állampolgároknak a magánnyugdíj-rendszerre kell támaszkodniuk – figyelmeztetnek a szakemberek. Mint rámutattak: tizenöt év múlva fogja maga mögött hagyni a munkaerőpiacot az a generáció, amely a terhességmegszakítások Ceauşescu általi betiltása – 1966 – után született, őket pedig az állam már nem tudja eltartani. Ileana Ciutan, az Országos Nyugdíjpénztár vezetője rámutatott: jelenleg mintegy ötmillió nyugdíjast tartanak nyilván, becsléseik szerint azonban számuk 2032-re hétmillióra fog emelkedni. „Meglehetősen borúsak a kilátások, ha az említett generáció állami nyugdíjáról beszélünk” – tette hozzá Raluca Ţintoiu, a magánnyugdíj-rendszerért felelős egyesület elnöke. Mint kifejtette: 2030-ban vélhetően tíz százalékkal csökken majd a kormány által biztosított juttatás, 2042-re azonban a mostani értéknek alig harmada lesz. Hasonlóan vélekedett Ion Giurescu, a Pénzügyi Felügyeleti Hatóság (ASF) alelnöke, aki szerint a magánnyugdíj-rendszernek jelentősen meg kell erősödnie a következő években, ez nagymértékű megtakarítási lehetőséget biztosít majd az államnak. A magánnyugdíj-alapokból származó összegekből egyébként körülbelül tíz év múlva fognak részesülni a kedvezményezettek, vagyis az a generáció, amely 2008-ban 45 év körüli volt, és 2024 környékén fog nyugdíjba vonulni. Dániáé a legjobb nyugdíjrendszer Idén is a dániai nyugdíjrendszert találták a legjobbnak globális szinten: az ország egyedüliként érdemelte ki a világszínvonalú minősítést, míg második helyen Ausztrália végzett, a harmadik pozíciót pedig Hollandia foglalja el – derül ki az ausztrál Mercer tanácsadó cég felméréséből. Az immár hatodik éve összeállított, húsz országot összesítő statisztikához az egyes országok nyugdíjrendszerét több mint negyven mutató alapján hasonlították össze. A szakértők három főbb csoport szerint ezek megfelelőségét (40 százalék), fenntarthatóságát (35 százalék) és integritását (25 százalék) vizsgálták. A felmérésbe bekerülő új európai országok közé tartozik Finnország, amely egyből negyedik helyen végzett, integritás szempontjából pedig a valaha elért legmagasabb pontszámot szerezte. Olaszország negatív rekordot döntött azzal, hogy fenntarthatóság szempontjából a legalacsonyabb pontszámot érte el. Ebből a szempontból tavaly Brazília érte el legkisebb pontszámot, idén azonban valamelyest javított. Szintén idén került be a felmérésbe Írország, amely a 12. helyen végzett az összesítésben, Németországgal együtt. Kőrössy Andrea Székelyhon.ro 2014. november 22.Lucian Boia: Miért más RomániaA megkésettség A román államok – Havasalföld és Moldva – csak tova a XIV. század közepe táján formálódnak, Európa vitathatatlan sereghajtóiként. Későig, el egészen a XIV. századig a román országok leendő területéről egyetlen szöveg sem származik, egy fia dokumentum sincs, valamennyi róluk szóló információ – az a kevéske – kizárólag külföldi eredetű: meglepő hiányosság, amelyet egy adott pillanatban az immigrációs elmélet érveként használtak fel, miszerint a románok valamikor és máshonnan érkeztek ide, hogy pontosan mikor és honnan, szinte már nem is számít. Ha a dolgok nem is állnak így, marad a kérdés: mégis mit tettek úgy az 1300-as esztendőkig? A román térségben a középkor akkor kezdődik, midőn Nyugaton már a végéhez közelít. Kezdettől ezzel a hátránnyal kellett számolni. 1300-ban a bolgár cárságnak már több száz éves története van, és bizonyos időszakokban birodalmi ambíciókat dédelgető, regionális „nagyhatalomként” tartották számon (innen az ország kormányzóinak cári titulusa is). Szerbiának is volt már történelme, Magyarországról nem is beszélve: a Szent István korabeli Nagy-Magyarország már 1000 körül létezett. Lengyelország szintén számottevő erőként igazolta létét. Csehország a Német Birodalom részét képezte, és akkor, amikor a román fejedelemségek épphogy megjelentek Európa térképén, a csehek királya, I. Károly a Szent Birodalom császárává koronáztatta magát (IV. Károly néven), és egyetemet alapított Prágában (fél évezreddel a román egyetemek megjelenése előtt). A későn megalakult román fejedelemségek kis államok, és azok is maradnak, a náluk nagyobb hatalmaktól való óhatatlan függőségben (a román uralkodók időnként ugyan legyőzhették Magyarország vagy Lengyelország királyait, de ezek vazallusai maradtak; nem haladták meg a fejedelmi státust, és pillanatig sem álmodtak arról, hogy magukat királynak nevezzék). A fejedelemségekben gyér, kevésbé fejlett társadalmi-gazdasági szerkezetű népesség él, amelyben a vidéki lakosság aránya európai viszonylatban is a legszámottevőbb. A megkésettségeket időnként meg lehet haladni. Ám az értékrendek általában nem borulnak egykönnyen. Sereghajtóként van „esélyed” arra, hogy továbbra is utolsó maradj. A jelenlegi Románia területének egykori periférikus helyzete sok mindent megmagyaráz, és évszázadokon át nyomon követhető sajátosság marad. Az ókori görögök és rómaiak számára a civilizált világ észak fele haladva a Dunánál ért véget. Egyetlen írott dokumentumunk sem származik a római hódítás előtti Dáciából, mint ahogyan az alig másfél évszázaddal később a rómaiak által kiürített Dáciából sem. Egyébként Közép- és Kelet-Európábán a rómaiak számára a Duna képezte a határvonalat, amely elválasztotta a birodalmat a „barbár” világtól. A. D. Xenopol határozottan állította, hogy a dák területek annektálása „hiba” volt Traianus császár részéről. C. C. Giurescu hazafihoz méltóan vitába szállt vele: a román nép nem jöhetett létre egy puszta tévedés következményeként! Hiba volt-e vagy sem, Dáciának a birodalomhoz való csatolása (valójában csak a géták és dákok lakta terület feléről van szó) nem tartott túl sokáig, a jelenlegi románok lakta terület pedig – sorsszerűen – továbbra is „kívül rekedt”, a Római Birodalmat felváltó Bizánci Birodalom peremére szorulva. Amikor pedig a Nyugat a történelem menetének élcsapatává válik, a román országok – vajon történhetett-e másként? – szintén a periférián maradnak. De ugyancsak a szélekre szorulnak, a kontinens másik végéből tekintve, a nagy kelet-európai geopolitikai együttesek, az oszmán, majd később az orosz birodalom szempontjából is. Európának egyfajta „homályos” zónájáról beszélünk tehát, amelyet, bárhonnan is nézzük, a határlét jellemez. Itt találkozik egy adott pillanatban a három nagy impérium, az oszmán, a Habsburg- és az orosz birodalom. Közéjük ékelve a román fejedelemségek: megcsonkítva, feldúlva, időnként leigázva, Európa e szegletének egyedüli kis országaiként, amelyek túlélték a viharokat. Ennek a határhelyzetnek két, teljességgel ellentmondásos következménye lett. Hangsúlyozott bezárkózás egyfelől, ugyanolyan hangsúlyos nyitottság másfelől. Az Európa jól körvonalazott régióin kívül rekedt térséget viszonylagos elszigeteltség jellemezte: a politikai, gazdasági és kulturális „kisugárzási” pontoktól való távolság, és annak az igen kevéssé strukturált területnek az áteresztőképessége, amely mindenkinek útjában áll (a „veszedelmek” útjában, ahogyan a krónikás mondja). Mindez egyrészt konzervatív és kitartó, főképp rurális civilizációt eredményezett, másfelől a kívülről érkező hatások változatossága iránti fogékonyságot – legalábbis az elit szintjén. Elfogadás és taszítás, taszítás és elfogadás végtelen játéka, körforgása ez. Ha ez a teljesen ellentétes előjelű kombináció nehezen érthető – annál rosszabb: nem állíthatjuk azt, hogy Románia könnyen megfejthető. A nyitás – a teljes mértékű nyitás – a román etnolingvisztikai szintézis oly jellegzetes kevertségével igazolható, mely távol esik a (római, dák, vagy dáko-román) tisztaság kritériumára alapozott eredetkutatás jelenlegi mitológiájától. Az eredmény végső soron viszonylag homogén, de azok az elemek, amelyek egymással ötvöződtek a történelem folyamán, hogy végül megalkossák a „románt”, kimondhatatlanul változatosak. A „géta-dákok, akiket a modern történészek ezzel a mesterségesen létrehozott, egyesítő megnevezéssel illettek, korántsem képeztek homogén népességet; a római telepesek a legkülönfélébb vidékekről érkeztek, tegyük hozzá, később egy évezreden át számtalan nép vándorolt itt át, többé-kevésbé összekeveredve a honos lakossággal. Nehéz megállapítani, mennyi „római vér” van a románokban, de nyilvánvaló, hogy több szláv vér csörgedez bennük, mint római (tulajdonképpen gyakorlatilag egyáltalán nincs „római vérük; Dáciában nem Rómából származó telepesek rendezkedtek be, hanem a jórészt romanizált, de nem római eredetű „provinciálisok”. Még maga Traianus, a hódító császár is spanyol volt, az első olyan uralkodó, aki a provinciák egyikéből származott). Az idegenek románok közé való betelepedése nem zárult le a román államalakulatok megjelenése után sem, nem beszélve Erdélyről, amely a magyar királyságba integráltan alapvetően hárometnikumú (román, magyar, német) struktúrára tett szert. (folytatjuk) Rostás-Péter István fordítása (Részletek a szerző Koinónia Kiadónál 2013-ban megjelent könyvéből) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. november 29.Miért más Románia (2.) (Lucian Boia)Nyelvkölcsönzés A román nyelv a lehető legmeggyőzőbben illusztrálja a jelentős mértékű keveredést. Nyilvánvalóan újlatin nyelv, ám e nyelvcsoportból mégis a legkevésbé latin jellegű. A nyugati latin eredetű nyelvek germán színezetét igen kevés szó tükrözi. Ezzel szemben a román erőteljes szláv töltettel rendelkezik: számtalan, gyakorta alapfogalmakat jelölő szó szláv eredetű (annak dacára, hogy a XIX. században elindított „relatinizálással” sok szláv eredetű kifejezést gyakorlatilag kiiktattak, vagy a szókincs peremére szorítottak). A következő helyen találhatók a török eredetű jövevényszavak, közülük néhány valószínűleg a kunoktól került át (beleértve az annyira „román”, pásztor jelentésű ciobant is), a többi pedig az Oszmán Birodalommal való sokrétű politikai, gazdasági, kulturális viszony lingvisztikai termékeként. A XIX. századi nyelvújítás a török jövevényszavak számát is drasztikusan csökkentette; elég sok megmaradt viszont például a gasztronómiában, ahol a románok nem tudták mellőzni ezeket (ideértve a töltött káposzta jelentésű sarmauát, a legnemzetibb kulináris specialitást). Mindehhez hozzáadódnak még görög, magyar szavak (a nemzet jelentésű neam, amelyet gyakran az őshonosság szellemében ejtenek ki, magyar eredetű), továbbá egyéb, más eredetű jövevényszavak. Később a „relatinizálást” szintén hozott anyagból vitték véghez: óriási mennyiségű új szó került a román nyelvbe, nagy többségük francia átvétel. A román elit korszaktól függetlenül masszívan kölcsönzött: minden egyes politikai-kulturális modell importáru. Kezdetben a szláv-bizánci modellt vették át: a bizáncit szláv közvetítéssel. Valójában délszláv csatornán, pontosabban bolgáron keresztül. Az ortodox románok nem csupán a cirill betűs írást használták évszázadokon át, akár az ortodox szlávok, de kezdetben az ószláv volt az általuk használt kultúrnyelv is: az egyházban, a fejedelmi kancellárián, az első történelmi vagy vallásos szövegekben (az 1600-as évekig). Valójában az ószláv nem más, mint a „középkori bolgár” nyelv (melyet csak azért óvakodnak így megnevezni a román történészek, mert a kezdeti függőségi viszonyt igazolná egy olyan szomszédos országgal, amelyet a románok újabban leereszkedően kezelnek). Bizonyos értelemben egyáltalán nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy a felkínált modell révén, továbbá azáltal, hogy innen származott az elit által használt nyelv, Bulgária a középkor kezdetén hasonló szerepet játszott a román társadalom modernizációs folyamatában, mint amilyet Franciaország a XIX. században. Az ezt követő modell a török-fanarióta, amely a XVII. században teljesedik ki. A románok (nyilván az elit) továbbra is a cirill betűs írást használják, immár román szövegek rögzítésére, de kultúrnyelvként a görögöt beszélik, és keleti, némileg törökös gúnyába öltöznek. Valójában az arisztokrácia körében és a városi közegben egyre több a görög, míg végül már politikai kulcspozíciókat foglalnak el (kezdve a Porta által kinevezett és többnyire az isztambuli görög Fanar negyedből származó uralkodókkal), kulturális és gazdasági szempontból valóságos román-görög szimbiózis következik be. A XIX. században a fejedelemségek arisztokráciája és polgári rétege nagymértékben vegyes, görög-román eredetű volt. Majdhogynem „elgörögösödési” folyamatról beszélünk! (A kezdeti „elbolgárosodás” után.) A gyenge államszerkezet A román történelem egyik sajátos jellemzője volt, és többnyire az is maradt. Az erős államot nem szabad összetévesztenünk az autoriter vagy önkényes módon vezetett állammal (az ilyen országok gyakorta gyengék, stabilitásuk csupán látszólagos). Erős állam az, amely a társadalom egészét hatékony és teljes intézményi, illetve szabályzati hálózatba képes bevonni. Egy olyan állam, amely a személyes és csoportérdekeket alá tudja rendelni a kormányzási elveknek és a közérdeknek. A román fejedelemségek túlságosan szegények voltak, túlontúl hiányos és „patriarchális” szerkezettel: bojárokból és parasztokból tevődtek össze. Ezekre a túlságosan ingatag struktúrákra kívülről nagy nyomás nehezedett, így nem szilárdíthatták meg az állam szerkezetét. A mechanizmus hibás működését leginkább a trónutódlás mikéntje tükrözi. Nem is érdemes megemlítenünk az utódlás bizonytalan, homályos, és különben is alig-alig betartott „szabályait”. A fejedelemségek élére végtére is mindig az került, aki erre képes volt – belső konfliktusok és külső beavatkozások árán, amelyekhez gyakran folyamodtak a vetélytársak. A kötelező feltétel az lett volna, hogy az uralkodó mégiscsak „uralkodói sarj” legyen, Havasalföldön a Basarabok, Moldvában a Mulatok családjából. Ám mivel szóba jöhettek a házasságon kívül születettek és azok leszármazottai is… „Örmény” János vajda például, akit „Kegyetlen” vagy „Vitéz” utónévvel is illettek, István vajda törvénytelen fiának, s mint ilyen, III. István unokájának tartotta magát; mindebből az egyedüli bizonyosság az, hogy az anyja örmény volt. Ha egy havasalföldi uralkodó Basarabnak nevezi magát, valószínűbb, hogy nem az, és pontosan ezért nevezteti magát Neagoe Basarabnak vagy Matei Basarabnak. Nevezetes példa a Mihály Vitézé, Jó Petraskó fejedelem házasságon kívüli és halála után született fiáé. Nicolae Iorga felháborodottan tiltakozott, amikor P. P. Panaitescu kijelentette, hogy mindez így nem felel meg a valóságnak. Valóban, a román fejedelemségek első egyesítőjének nem sok köze van az uralkodói eredethez, a románok nagy nemzeti jelképe egy görög nő (tehát még csak nem is román) és egy ismeretlen apa (esetleg egy gelep, vagyis idegen kereskedő) fia volt – amennyiben hiszünk Radu Popescu krónikás szavainak. C. C. Giurescu később eldöntötte a vitát, amikor arról biztosított bennünket, hogy Mihály „elsősorban saját tetteinek szülötte” (!). A trónra lépések teljes rendszertelensége egyben a gyakori uralkodóváltásokat is megmagyarázza. Egymást űzték el a hatalomról. Újabb román rekord: a két fejedelemség az összes európai ország közül politikailag messze a leginstabilabb volt. Ezt a törökök oly mértékben ki is használták, hogy mintegy bíróként dönthettek a trónkövetelők között (a „ki ad többet” elve alapján), végül pedig (az 1711–1812 közötti fanarióta korszakban) közvetlenül ők nevezték ki az uralkodókat, akár valamiféle oszmán tisztségviselőket. A stabilitás hiányából eredeztethető az önkény, a bizonytalanság, továbbá a nagylélegzetű tervek hiánya. Az állam – a súlyos adórendszer révén – sokat követelt és keveset adott. A vajdák, már akik valamivel hosszabb ideig voltak hatalmon, templomokat építtettek, de ebben nagyjából ki is merült a ténykedésük. Egyébként a középkori építmények közül csupán a templomok maradtak fenn (bár legtöbbjüket teljesen újjáépítették). Még a hercegi „paloták” is igen szerények voltak, és az a tény, hogy egyik sem maradt fenn, egyrészt az építkezés gyenge minőségére, másrészt a folytonosság szembeötlő hiányára utal. A korszerűsödés kovászainak tekinthető városok itt lassan fejlődnek. A román fejedelemségek urbanizációs szintje jóval a Nyugat átlaga alatt van, és még a kontinens keleti felének kontextusában is csekélynek mondható. Egy másik sajátosság a városok lakosságának etnikai összetétele, a populáció hangsúlyos „nem román” jellege. A magyar királyság részét képező Erdély városaiban a németek és a magyarok egyértelműen többségben vannak, de Havasalföldön és Moldvában is jelentős a „nem román” nemzetiségűek száma: németek, magyarok, örmények, görögök, zsidók… Etnikumonként, vidékenként és időszakonként változó arányban, ám általában folytonosan számottevő súllyal; mindenképpen jórészt ők űzték a jellegzetesen városi mesterségeket: a kisipart és a kereskedelmet. Rostás-Péter István fordítása (Részletek a szerző Koinónia Kiadónál 2013-ban megjelent könyvéből) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. április 21.Két ősrégi magyar víznévA havaselvi hajdani Săcuieni megye helynévanyagából Săcuieni (másképpen Săcueni, Secuieni vagy Saac) egyike volt a középkori Havasalföld 17 megyéjének, Constantin C. Giurescu szerint „nevét a Székelyföldről érkező vegyes, román és magyar lakosságtól kapta. A betelepedés feltehetőleg a teuton lovagok idejében kezdődött (1211–1225). Itt vezetett a Teleajen völgyében az út, amely a kereskedelmi kapcsolatot jelentette Brassó felé”. Neve mindenképp a székelyekre utal, lefordítva körülbelül ‘székelyieket’ jelent. Săcuieni megye magyar eredetű helyneveivel egyedül Mikecs László foglalkozott behatóbban, ő ezek alapján a 12. századra tette a magyarok betelepedését. Az általa összeállított térképen nagy mennyiségű helynév szerepel, ennek ellenére mégsem mondhatjuk, hogy akár csak a román helynévkutatás által magyarnak elismert helynevekkel is kimerítően foglalkozna. Az alábbiakban két víznevet vizsgálok, az egyiknél a román kutatók felvetették a magyar eredetét. Mikecs Lászlónál mindkettő említése hiányzik. Székely nyomok Prahova megyében Nicolae Iorga életműve kimeríthetetlen tárháza az óromániai magyarság történetének, a történész meglepő affinitással jegyzi fel a moldvai és havasalföldi magyar nyomokat. Ebbe talán az is belejátszott, hogy 1908-ban Vălenii de Munte-ba költözött, abba a helységbe, amely hosszú időn keresztül a történeti Săcuieni megye székhelye volt – figyelmét pedig felkelthették a folyton előbukkanó székely nyomok. Az 1939-ben megjelent, România cum era până la 1918 c. kötetében jegyzi meg, hogy a Prahova megyei Homorâciu település neve a homor tővel van kapcsolatban, ugyanúgy, mint az erdélyi Homoród – a homor jelentését a muscel szóval magyarázza, ami a hegyek lábánál fekvő magasabb dombot, dombsorozatot jelent, a hangalakot pedig valamiképpen a holm (halom) szóval hozza kapcsolatba. Ez a megoldás hasonlít, sőt jobb Kiss Lajosnak az erdélyi Homoród helynevekről nyújtott magyarázatánál, Kiss ugyanis azt mondja, a magyar homorú szó -d képzős változatáról van szó, ami a folyómeder alakjával áll kapcsolatban. Hogy miként lehet a meder „homorú”, azt nemigen tudom elképzelni, azt viszont igen, hogy a folyó mentén a dombok ökörhúgyszerűen váltakoznak, tűnnek fel, mint ahogy Iorga mondja. A homor, humor tövű magyar és román helynevek a másik elmélet szerint a m. hamar ‘sebes’ szóból jönnek, így magyarázza például Nicolae Drăganu és Iorgu Iordan is (akik egyik példaként épp a Homorâciu-t hozzák fel). Dragoş Moldovanu hívja fel a figyelmet arra, hogy a román nyelvben található homor, humor, amar tövű toponímák (pl. Amaradia, Humor, Homorod, Homorog, Harmadia) mind víznevek, és minden esetben a magyar hamar ‘sebes’ szóra mennek vissza. Sem a román személynévből való, sem bármilyen szláv etimológia nem lehetséges, állapítja meg. Ugyanakkor alaptalannak tartja akár a Homoród folyónév esetében is a magyar homorú melléknévből való származtatást. Homorâciu: Hamarügy (Hamar-patak) Most pedig nézzük, mit tudunk a faluról. Homorâciu Prahova megye északi részén, a Kárpátok lábainál fekszik, a Teleajen folyó vízgyűjtő medencéjében, az Erdélyt Havasalfölddel összekötő régi kereskedelmi és hadiút mentén. Közigazgatásilag ma Izvoarele községhez tartozik, a falu északi határában folyik a 22 km hosszú Crasna, a Teleajen jobb oldali mellékfolyója. Először is meg kell állapítanunk, hogy a falu területén nincs Homorâciu nevű patak. Iorga, aki nagy természetjáró volt, szép leírását adja a falunak és környékének, ebben van egy nagyon érdekes rész, ami miatt mégsem adhatjuk fel teljesen a víznévi eredeztetést. Ebben leírja Homorâciu-ból az utat felfelé a Crasna-patak mentén Izvoarele faluba, amely szerint a patak széles mederben van ugyan, ám az óriási kövek közt vékony erekben és áradáskor gyors folyással tud utat törni magának. Úgyhogy éppenséggel elképzelhető az is, hogy a patakot vagy annak egy részét hamar, sebes pataknak is nevezhették valamikor, és ennek nevét őrzi meg a falu. Ezek után meg kell magyaráznunk, pontosan hogyan is történhetett a mai román hangalak kialakulása. A valamivel való ellátottságot jelző korai helynévképzőink közé tartozik a -gy, ennek mai modern megfelelője az -s képző, így azt a területet, amit ma Nyárasnak, Nyárfásnak mondanánk, régen nevezhették Nyárágynak. Egyesek szerint talán legkorábbi ilyen képzőnk, a -gy a rég kihalt ügy, így, üd, id (patak, folyó) szavunkból képződött elvonás (pl. a háromszéki Feketeügy folyó neve). A magyar -gy képzővel alakult helynevek románba való átvételekor fellépő szabályt Nicolae Drăganu fogalmazza meg: a magyar -gy(i)-ből román -giu lesz (pl. Szilágy > Sălagiu, Gyógy, Gyiód > Geoagiu, Nyirágy > Miragiu, Bükkögy>Bichigiu), -gea (ejtsd dzsja) lesz. Ugyanakkor a románban belső fejleményként, ha nem is túl gyakori, de megtalálható a -giu > -ciu, lásd például az Agârbiciu erdélyi helynevekben, melynek a hangfejlődése így nézhetett ki: magyar Egerbegy ‘begy formájú, égerfával benőtt domb’ (Aranyosegerbegy, Szászegerbegy, Egerbegy – Magyarkapushoz tartozó falu –) > román Agârbigiu > román Agârbiciu. A legegyszerűbb megoldást a hamar + ügy (patak, folyóvíz) összetétel jelenti, ebből jön a román Homorâciu (Homorügy > Homorâgiu > Homorâciu), a magyar ü hangot legtermészetesebben a román î, â (torokban képzett ü) adja vissza. Sibiciu: Szépügy Szintén a történeti Săcuieni megyében, már a mai Buzău megyében, Homorâciutól műúton 50, légvonalban 25 km-re található Sibiciu falu, valamint a rajta átfolyó hasonnevű patak (a Bodza/Buzău mellékvize). A falu első írásos említése 1506. szeptember 16-áról való, ekkor Radu cel Mare vajda megerősíti Bratult és testvéreit „Sibiceu” bizonyos határrészeiben. 1515. április 13-án egy adománylevélben említik „Sibiceu” határát stb. A falu számos korai említése azt mutatja, hogy ősrégi településről van szó. Ne feledjük, az első fennmaradt havasalföldi kancelláriai dokumentum csupán 1374-ből való, emiatt pedig úgy tartják, az 1500-as években említett települések mindenképp jóval megelőzik az államalapítást. A helynév eredetére vonatkozóan nemigen vannak elméletek, illetve ami van, az egyáltalán nem meggyőző: a Szeben helynévvel hozzák kapcsolatba, mondván, hogy biztosan onnan elszármazott emberek alapíthatták. Ezzel az elgondolással nincs mit különösebben foglalkozni, mivel hangtani képtelenség, hogy az n-ből vagy u-ból (vö. román Sibiu) ci (ejtsd: cs) legyen, és egyébként is, a szebeni eredetre utaló helynév a Sibieni lenne. A Homorâciu analógiájára azonnal rekonstruálható egy magyar Szibigy, Szibügy forma, amelynek a végződése vagy a -gy képző, vagy az ügy ‘patak’ szavunk. Ám vajon miből jöhet a Szib? Nos, ehhez pár erdélyi helynevet kell figyelembe vennünk: m. Széples > r. Ţibleş, m. Szépnyír > r. Sigmir, m. Berettyószéplak > r. Suplacu de Barcău, m. Széphely > r. Jebel. A fenti hangváltozások annyira különlegeseknek tűnnek, hogy ember legyen a talpán, aki okleveles említések és magyar lakosság hiányában ki tudná következtetni a román név eredetét – nekünk viszont azt mutatják, hogy a magyar szép szó a román Sibiciu sib elemében maradt meg. Legkésőbb 10–11. századi névadás Kiss Lajos a háromszéki Feketeügy folyó nevéről szólva elmondja, hogy a 13. században már rég nem él az ügy szavunk, úgyhogy azelőtti névadásról lehet szó, akár a 10–11. századból. Az ügy szót tartalmazó két Săcuieni megyei helynév ilyen korai datálása látszólag súlyos kronológiai problémát vet fel, ugyanis Mikecs és a román kutatók is úgy tartják, hogy Săcuieni megye a nevét a székelyföldi kivándorlóktól kapta, ergo a név semmiképp sem jöhet korábbról, mint a 13. századból. Na de mi van, ha premisszánk hamis? Mi van, ha – éppen fordítva – nem Székelyföldről költöznek be ide a székelyek, hanem éppen erről a területről (is) Székelyföldre? A Csíki székely krónika szerint a hegy túloldaláról jöttünk be Erdélybe, Szent László korában Emlékezzünk csak az eddig – mint bizonyítom: jogtalanul – hamisnak tartott Csíki székely krónikára, amely azt mondja, hogy a székelyek a magyar honfoglalást megelőzően és még utána is Dacia Alpestrisben, vagyis Havasalföldön és Moldvának a Szeretig tartó részén éltek. Ha ez így volt, akkor ottlétüknek bizonyosan helynévi nyomai is maradtak... Ezek után meg merem említeni azt is, hogy bizony Homorâciu nevű hegyi patak nemcsak a hajdani Săcuieni megyében található, hanem a Kárpátok havasalföldi részén délebbre is, Dâmbovița megyében, Runcu falunál (a Ialomicioara patakba ömlik) – ennek neve pedig szintén a magyar Hamarügyből jöhet. Sántha Attila Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. július 23.Magyar Bukarest 19. (Hencz Hilda)A román nyelvű érettségi vizsgákra vonatkozó törvények 1924-es megjelenéséig szállingózni kezdtek Bukarestbe a tanulmányaikat folytatni óhajtó fiatalok, akiket az erdélyi magyarok többsége „árulónak” tartott. Jövetelük legfőbb oka az volt, hogy rendkívül leszűkültek a választási lehetőségek a továbbtanulás terén. A magyarországi tanulmányokat nem ismerték el Romániában, és Kolozsváron majdnem az összes magyar kart megszüntették. Biztos karriert csak a teológia ígért, azonban ide túl sok volt a jelentkező. Más karokon csak román nyelven lehetett tanulni, és műegyetem, orvosi, gyógyszerész, jogi, műépítész vagy képzőművész képzés csak Bukarestben volt. A közgazdaságról nem nagyon tudott senki. 1924-ben Erdélyben mindössze 150 magyar egyetemista mAradt. Az érettségi diploma lehetővé tette a beiratkozást bármelyik karra, felvételi vizsga nélkül. Az egyetemi tandíjak viszonylag alacsonyak voltak, azonban magasak a fenntartási költségek a diákok számára; sokba kerültek a nyomtatott egyetemi kurzusok is. Vagy albérletben laktak, vagy hotelszobát béreltek, kedvencük a Győzelem úti Splendid Hotel volt, az Athénée Palace-szal szemben (amelyet 1938-ban lebontottak). A magyar egyetemisták majdnem egyáltalán nem tudtak románul, de egy felkészítő év állt a rendelkezésükre, hogy megtanulják a nyelvet, nagyon értékessé vált a magyarul is tudó erdélyi román diáktársak segítsége. Az is igaz, hogy például az orvosi egyetemen nem is igazán volt szükség románnyelv-ismeretre, ugyanis minden előadást franciául tartottak; még N. Păulescu professzor kurzusa is franciául jelent meg nyomtatásban. Néhányan az „árulók” közül emlékirataikban is megemlékeztek Bukaresti diákéveikről, Nagy András orvossal, az író Szemlér Ferenccel, a szobrász Fekete Józseffel több interjú is készült a kommunista időszakban. Fekete József (1903–1979) 1921-ben érkezett Bukarestbe. Rendkívüli tehetségét a vajdahunyadi acélművek aligazgatója fedezte föl, ahol inasként dolgozott. Mivel Budapesti továbbtanulási tervei elúsztak, rokoni tanácsra a Bukaresti Szépművészeti Iskolát választotta. Ekkor még az iskola nem volt felsőfokú tanintézmény, a státust csak a következő évtizedben nyerte el. Olyan híres szobrászoktól tanult, mint Franz Storck, Oscar Han és Dimitrie Paciurea. Már diákként díjat nyert az 1925-ös hivatalos szalonban kiállított művével. A kötelező katonai szolgálat után, a szobrász Ion Jalea ajánlásával másfél évig, 1928 és 1929 között Lydia Kotzebuhe műhelyében dolgozott, ahol szabad kezet kapott, hogy Kotzebue makettvázlatai alapján elkészítse A repülősök emlékművét. Corneliu Vasiu számolt be az alkotási folyamatról, arról, hogy Fekete József hol változtatott a maketten, és hogyan vezette az emlékmű elkészítését a bronzba öntésig, ám nem tesz említést alkotói hozzájárulásáról. Mégis, Kotzebue makettjének publikálása után nyilvánvalóvá váltak a lényegi eltérések a terv és a ma ismert emlékmű között. Kotzebue a román államtól több mint 800 ezer lejt kapott, az emlékmű megöntése és felállítása 3 383 000 lejbe került. A szobrásznő alkalmazottjaként dolgozó Fekete fizetéséről nincs értesülésünk. A több mint 20 méter magas emlékművet 1935. július 20-án avatták fel II. Károly király jelenlétében, ahogy arról a Bukaresti Gazeta municipală egy rövid hírben beszámolt. A hírt a Brassói Lapok is átvette a július 22-i számában, a lap időszakosan a fővárosban is megjelent Bukaresti Lapok címmel. Fekete nevét egyik lapban sem említik. Leírták azonban az avatóünnepség pompáját, ahol a király mellett a trónörökös herceg, a kormány tagjai, a hadsereg képviselői, a légforgalmi hatóságok és az egyház képviselői is részt vettek; katonai díszszemlét is tartottak. Július 20., Szent Illés, a repülők védőszentjének napja a román repülők napja mAradt azóta is. Fekete hozzájárulását A repülősök emlékművének megalkotásához a legtöbb román szakmunka elhallgatja, nem említi a Bukaresti Kalauz (Ghidul Bucureştilor) és az enciklopédiák sem. Vélhetően nem lehetett egy magyar művész érdemeit elismerni az egyik legnagyszerűbb reprezentatív fővárosi emlékmű megalkotásában, annak ellenére, hogy Bukarestben akkor már több köztéri szobor állt német, francia, olasz de még magyar szobrásztól is, és nem sokkal később elkészült a horvát Ivan Mestrovici műve is. Egy Bogdan Furtună nevű egyén 1939-ben azt állította, hogy az emlékmű teljes egészében Lydia Kotzebue „besszarábiai román” művész alkotása. Az emlékmű mai, a legsötétebb Ceauşescu-korban, 1983-ban odakerült felirata szerint egyetlen alkotója Lydia Kotzebue (1930–1935). Az is igaz, hogy a legtöbb román enciklopédiából az orosz származású művésznő neve is hiányzik; születési neve Suhanova volt, elvégezte a moszkvai képzőművészeti intézetet, tábornokfeleségként telepedett meg Bukarestben a bolsevik forradalom után. A Dinu C. Giurescu szerkesztette Istoria României în date (Románia története évszámokban) és Gheorghe Parusi Kronológiája mégis feltünteti mindkettejüket az emlékmű alkotóiként. A Román Akadémia égisze alatt megjelent Románia történelme csak Fekete Józsefet jelzi alkotóként, így állítva helyre az igazságot. Tulajdonképpen lehet, hogy nem is szabad elvárni a románoktól, hogy tisztában legyenek a magyarok hozzájárulásával a romániai vagy akár a Bukaresti művészethez, tudományos élethez, kultúrához, amíg hiányoznak a román nyelvű referenciamunkák. Mégis, Fekete Józsefről megjelent 1977-ben egy román nyelvű kismonográfia Mircea Ţoca tollából; és a szobrász felesége is írhatott róla egy könyvet. M. Ţoca szerint Fekete életműve „a modern román szobrászat történetének egyik legérdekesebb és legeredetibb fejezete” és „A repülősök emlékműve kivitelezésének, de mindenekelőtt művészi értékeinek kritikus szemmel történő elemzése egyre inkább arra enged következtetni, hogy igazi alkotójának Fekete Józsefet tekintsük.” Kijelentését Ion Jalea Feketének címzett, 1970. február 12-én keltezett levele is megerősíti, amelyben azt jegyzi meg, hogy Lydia Kotzebue egyetlen más szobra sem indokolja, hogy az emlékművet neki tulajdonítsuk, míg Fekete alkotása „az első egy viszonylag nagyszámú, a repülő embert ábrázoló szoborsorozatból”. A repülősök emlékművének megalkotására kiírt pályázat díjazásáról nemrég előkerült információk még inkább erősítik a Lydia Kotzebue tehetségével kapcsolatos kétségeket. Annak ellenére, hogy úgy tűnik, a legjobb terv Medrea Corneliu szobrászé volt, Cantacuzino professzor, a zsűri elnöke házasságán keresztüli rokonának, Lydia Kotzebuenek ítélte az első díjat. A szobrásznő 1917-ben az ogyesszai forradalmi törvényszék bírónője volt, ahol halálra ítéltek egy román tábornokot a Cantacuzino családból. Kotzebue szerelmes lett a tábornokba, kimentette a börtönből, és Romániába menekültek. Fekete munkái közül meg kell említenünk Dumitru Hubert repülőkapitány emlékművét (1935) a Bellu katonai temetőben (szignó nélkül), a Repülős szobrát a Nagyváradi repülőtér csarnokában (1975) és a Horea, Cloşca és Crişan emlékművet (1937). Fekete művei tovább élnek, annak dacára, hogy neve nem mAradt meg a Bukarestiek kollektív emlékezetében, és a Nagyváradiakéban sem, pedig ott élt 35 évig. A Központi Katonai Kör (Cercul Militar Central) 2009-ben a repülők napja alkalmából szervezett kiállításon bemutatta szobrainak két kis léptékű másolatát. A szobrokon a Fekete név (fordításban Negru) román változata szerepel: I. Negrulea. Ezt a nevet viselte a művész, amíg Bukarestben lakott, talán azért, hogy elfogadtassa magát a románokkal, feleségül is román nőt, Anisia Dumitrut vett el 1933-ban. Miután lejárt a Lydia Kotzebuevel kötött szerződése, Feketét 1930-ban állatformázó szobrásznak nevezték ki a Zootechnikai Intézethez, tulajdonképpen ő volt a legnevesebb állatszobrász Romániában. Több megrendelést is kapott ebben a korszakban, és a Bukaresti hivatalos kiállításokon több díjat nyert. 1931-ben megfaragta Assisi Szent Ferenc kültéri szobrát a Szűz Mária Királynő római katolikus templom számára. Nevét és az alkotás évét belevésték a szobor talapzatába, azonban szinte olvashatatlanná vált az utolsó „restaurálás” során. A Páduai Szent Antalnak szentelt, Colentina negyedbeli római katolikus templom számára 1937-ben külső domborműveket készített, ezeken azonban nem szerepel szignója. A katolikus magyarok lapja a munkálat kivitelezőjeként említi, de részletekkel nem szolgál. A műről Ţoca is említést tett könyvében. Még készített néhány domborművet a jogi kar épületébe, az igazságügyi minisztérium Erzsébet királyné sugárúti bejáratához, a Mezőgazdasági Bankhoz és a Colentina Kórház számára, utóbbi három azonban 1990 után eltűnt. 1951-ben még egyszer felkérték a Bukarestiek, feltehetően a Magyar Népi Szövetség, Mark Twain mellszobrának elkészítésére, amely ma is a Herăstrău Parkban található (nevét román helyesírással Fechetenek írták). A kommunizmus idején adott interjúiban nem tett említést vallási témájú műveiről. Habár sokra tartották, mégsem tudott a művészek élvonalába kerülni, ezért húsz év Bukaresti tartózkodás után Nagyváradon telepedett meg. A képzőművészetre több magyar diák járt, megemlíthetjük Andrássy Zoltánt, Bene Józsefet (1924–1928 között), Zsiga Jánost (Ioan Jiga), 1928–1933 között és Abodi Nagy Bélát (1936–1940 között). Előbb vagy utóbb mind elhagyták Bukarestet, inkább Erdélyt választották; a kommunista korszakban karriert futottak be a Kolozsvári képzőművészeti intézetnél, Andrássy egy ideig az intézet helyettes rektora volt. Egy másik fiatal tehetség, Jakab András, az Anastase Simu-díj nyertese 1939-ben elhunyt egy, a rendőrség és a Vasgárda tagjai között lezajló lövöldözés ártatlan áldozataként. (folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. július 26.Beszélgetés Aradon Vekov Károly történésszel„Keresni az igazságot, keresni helyünket a világban!” (1.) – Az internetről azt tudtam meg, hogy 2012 óta Magyarországon élsz, és magyar állampolgár vagy. – Is! Ilyen félig igaz hírek jelennek meg olykor az interneten. Mert senki sem ellenőrzi vagy jár utána a közölt adatoknak. A féligazság nem igazság. Ezzel már hangulat kelthető. Nem mondtam le a román állampolgárságomról. – Azt is olvasom, hogy Budapesten születtél 1947-ben. – Ez igaz. – Onnan származik a magyar állampolgárság? – Nem. Amikor anyám velem együtt végleg visszajött Aradra, mindenről le kellett mondania, így én is megszűntem magyar állampolgár lenni. – Mikor történt ez? – ’50-ben, pár nappal 3 éves születésnapom előtt. – Miért jött vissza édesanyád? – Mert elvált apámtól, és itt, Aradon élt idős édesapja. „… örök olvasó voltam” – Tehát itt jártál óvodába, iskolába. – A Választó utcában laktunk, Pernyáva és a Belváros határterületén. Óvodától érettségiig román tagozaton jártam/járattak iskolába. Ez anyám döntése volt; nem akarta, hogy röhögjenek a fián, mert nem tud helyesen beszélni románul… Ennek, persze megvolt az ára, mert amit nem kaptam meg az iskolában, azt magamnak kellett, nem kis munkával, mondhatni egyfolytában begyűjtenem. Talán valamennyire sikerült bepótolni azt, ami kimaradt. – Voltak magyar barátaid? – Jó volt a kapcsolatom osztálytársaimmal, de én többnyire az iskolában is a magyarokkal barátkoztam. A baráti köröm a párhuzamos osztályokból jött össze. – Magyar anyanyelvűként nem volt gondod a románnal? – De igen. Emlékszem, hogy a napköziben a szakácsnéval voltam jóban, mert ő magyar volt. Az elemiben egy ideig szükségem volt korrepetálásra. Így visszatekintve sokat kínlódtam. És ugyan ötödiktől mindig a legjobbak között voltam, nem tudtam azt produkálni, amit a jó képességű osztálytársaim. Az anyanyelvem magyar volt, szinte kizárólag magyar könyveket olvastam, és folyton az foglalkoztatott, hogy helyesen beszéljek és írjak magyarul. Ezzel kapcsolatban még Lőrincze Lajosnak is írtam. Nagyon szerettem olvasni, rendszeresen jártam a városi könyvtárba, ahol akkor még sok minden megvolt a háború előtti kölcsönkönyvtár köteteiből. Faltam a könyveket, még ponyvákat is, de a legbüszkébb arra voltam, hogy elolvastam a százkötetes Jókait. – Szerettél iskolába járni? – Veszettül. Vártam az új tankönyveket, bújtam őket. Egyébként én örök olvasó voltam, aki az irodalom mellett szerettem a természettudományokat, de a politikai kérdéseket is. – Hol végezted a középiskolát? – A Vegyesben. Akkor ott volt román tagozat is. És sokak mellett, hál’ istennek, tanított Gazsi, Réhon, Amigó, Angele… – Kedvenc tanáraid? – Első helyen Gazsi (Kovách Géza)… Annak ellenére, hogy én humán pályán futottam, a reáliák közül a kémiát szerettem nagyon, Réhon Józsefnek köszönhetően. Családi ismerősünk volt Gnandt János is. De tanított Ficzay Dénes is azon a fakultatív kurzuson, amelyet a román tagozat tanulói részére szerveztek, akik a magyar iránt érdeklődtek. Ficzayval nagyon jóban voltunk, de ki nem volt jóban vele?... „Azóta is vágyálmom az ugrás” – Milyen szakra jártál a Kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetemen? – Románia történelme szakot végeztem, románul. Az egyetemen volt egy jó baráti társaságunk: Kása Zoltán, aki később rektorhelyettes lett, majd a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem tudományos igazgatója, a Kovács-Pálfi geológus-matematikus házaspár, Wanek Ferenc geológus. Amikor nem voltak óráink, egyfolytában az egyetemi könyvtárban ültünk. Sikerült bejutnom a belső katalógushoz, ahova inkább a tanárok jártak be, használhattam a nagy katalógust. Így fértem hozzá olyan munkákhoz, amelyek bár nem voltak tiltottak, de egyáltalán nem voltak ajánlott könyvek. Amikor én az egyetemre kerültem, akkor már egy kicsit lazult az éberség a párt részéről; a román, polgári történetírás dolgait már lehetett forgatni. A magyar vonatkozású könyvek jó része csak a belső katalógusban volt elérhető… Másodévtől elkezdtem a szakdolgozatomon dolgozni, és akkor már Jakó Zsigmond professzorhoz jártam rendszeresen. Ő nagyon nagy hatással volt rám. A nyelvészet iránti érdeklődésemet Szabó T. Attilának köszönhetem, akivel éveken át naponta találkoztam a levéltárban. A nyelvészet azóta is érdekel. – Tehát jól teltek az egyetemi évek. – Pazarul!... Az egyetemen nálunk nem tanítottak magyarságtörténelmet, de volt a filológián, oda jártunk néhányan. Ilyen különutas játék volt az is, hogy művészettörténetet hallgattunk, Borghidánál a képzőművészeti főiskolán. A legnagyobb élményt azonban Földes László esztétikai előadásai jelentették. Nagyon érdekes figura volt, brillírozva adott elő, azóta is bennem él mindaz, amit tőle el lehetett lesni, ritka koponya volt… Taposták is eleget ezért… Néhány kollégámmal gyorsíró tanfolyamra is jártam… Idetartozik, hogy beiratkoztam egy ejtőernyős tanfolyamra, mert úgy éreztem, hogy ugrani, az a csúcs! Miután kijártam a teljes tanfolyamot, s már csak a tényleges ugrás következett volna, be kellett iratkozni az ejtőernyős- klubba. A beiratkozási kérelmet a dékánnak kellett aláírnia. Akkor Ștefan Pascu, a dékán azt mondta, hogy neki nem kell hulla-történész, és nem írta alá. Lehet, hogy később megbánta ezt… Azóta is örök vágyálmom a repülés és az ugrás. „A Iorga Intézet egy több, mint érdekes hely volt” – Hogy kerültél Bukarestbe a Nicolae Iorga Történelemtudományi Intézetbe? – Évfolyamelsőként végeztem. Az Utah-i Egyetemre akartak volna elküldeni még másodéves koromban, de hamar meggondolták magukat. Pascuék nagyon hamar rájöttek arra, hogy ez nem lenne jó húzás részükről… (Így elmaradt az esetleges mormon többnejűség lehetősége!) Miután végig évfolyamelső voltam, a végzéskor reménykedhettem... Volt ugyan egy kutatói állás a kolozsvári intézetben, de jelezték, ha én szeretném elfoglalni, akkor nincs állás, tehát én oda nem kellettem. Viszont kiderült, hogy a bukaresti Iorga Intézetben van egy kutatói állás a nemrégiben létrehozott nemzetiségi osztályon. Akkor jelent meg a színen Demény Lajos, akinek jó kapcsolatai voltak a kolozsváriakkal, főleg Jakóval, és feltétlenül kellett neki egy középkorász, hisz akkor alakult meg a Iorga Intézetben a nemzetiségtörténeti osztály. Találkoztunk Kolozsváron, és felajánlotta, hogy menjek Bukarestbe. Miért ne mennék? – gondoltam. Fel se fogtam, hogy ez mivel jár. Megkérdeztem, mikor jöhetek el onnan? Azt mondta, legalább 5 évet bírjak ki. Végül 19 év lett belőle! Mondhatom, hogy eddigi életem egyharmadát Aradon, egyharmadát Bukarestben és egyharmadát Kolozsváron töltöttem. A hátralevő éveimet pedig valószínűleg Tiszafüreden fogom leélni. – Milyen volt ez az intézet? – Ténylegesen egy csodálatos hely volt, ahol nem lenéztek, hanem becsültek magyarságomért. Nekem ott nem kellett engedményeket tennem. A Iorga Intézet rendkívül érdekes hely volt. Nagyon vegyes társaságot találtam, amikor odakerültem. Voltak ott egykori illegalista kommunisták, háború utáni, bukott kommunisták, voltak későbbi kemény aktivisták és bedolgozók is, és odakerültek a ’64 után kiengedett, egykori politikusok közül jó néhányan, meg még egy sor nagyon értékes ember, akikkel szót lehetett érteni. Így kollégája voltam C.C. Giurescunak, Herlea Nicolaénak, Bucșan Constantinnak és másoknak, akik ’45 előtt vagy miniszterek, vagy államtitkárok voltak. Utóbbiak velem, a kisebbségi magyarral olyan nyíltan beszéltek, mint kevesen. Végül is egy követ fújtunk. – Hogy érezted magad Bukarestben? – Akkoriban alakult meg „A Hét”, a Kriterion Könyvkiadó, felfutott a román tévében a Magyar Adás Bodor Pállal és a Iorga Intézetben a Nemzetiségtörténeti Osztály. Sokan kerültünk akkor magyarok ezekbe az intézményekbe Kolozsvárról és eleinte gyakran találkoztunk. Nagy élmény volt Bukarest, számunkra egy érdekes, de egészen másmilyen világ. Nagy sikernek számított, hogy újságíró ismerősök révén sikerült szereznem egy belépőt a Központi Bizottság strandjára a Herăstrău-tóra. Tévedés ne essék, a sofőrök meg az ottani személyzet jártak ide, de nagyon jó hely volt, istenieket lehetett ott úszni. (Aradi emlékek!) A magyar kolónia a németek mellett a strand legvégében volt. Ezt „gettónak” nevezték. – Bukarestben volt lehetőséged magyar nyelvű könyveket olvasni? – Az otthoni nevelésem és a magyar könyvek tartottak meg magyarnak. Bukarestben egyfolytában könyvtárban ültem, még délutánonként is. Veszettül sokat olvastam. Amit nem kaptam meg az egyetemen magyar történelemből, azt ott pótoltam be. Szerencsémre az intézetbe került az irodalomtörténész, Bitay Árpád könyvtára. Iorga amúgy is, a felesége révén, aki erdélyi volt, törekedett arra, hogy megszerezzen mindent, amit lehetett a magyar szakirodalomból. Ugyanez volt a helyzet az akadémiai könyvtárban. Ott egykor Ioan Bogdan, aki szintén erdélyi volt, gondoskodott nagy alapossággal (!) a magyar történészek műveinek, a nagy sorozatoknak, a szakfolyóiratoknak a beszerzéséről. Tudta, mi az, ami fontos a magyar szakirodalomból. Az Akadémiai Könyvtárban nyugodtan olvashattam Entz Géza egyik fő művét a gyulafehérvári székesegyházról, amit Kolozsváron csak különleges igazgatói engedéllyel használhattam. (1989 után kiderült, hogy három példány is „S”-es minősítésű volt, azaz titkos.) Ugyancsak a bukaresti Akadémiai Könyvtárban olvashattam még a ’70-es években, igaz a III-as teremben, ahol a nem nyilvános/titkosított dolgokat és kéziratokat lehetett olvasni, Bajcsy-Zsilinszky Endrének az 1944-ben Svájcban kiadott könyvét az erdélyi kérdés megoldásáról. Sokat forgattam a két világháború közötti erdélyi magyar sajtót is. Mindezek ellenére én a bukaresti éveimet száműzetésnek tartottam, de amíg ott voltam, nem nyavalyogtam. Egyszerűen tudomásul vettem a helyzetet. Ugyanis Erdélybe, minden próbálkozásom ellenére, nem sikerült visszamennem. Valójában a magyar könyvek mentettek meg és tartották bennem a lelket. Pár évvel Bukarestbe érkezésem után mondta egy kolléga, hogy rosszabbul beszélek románul, mint amikor odakerültem. – Hol kutathattál? – Háromhavonta alkalmam volt Erdélybe járni, kutatni. Gyulafehérvár és főleg Kolozsvár volt a stabil program, olykor Szeben vagy Brassó. Ezek az erdélyi utak hoztak mindig egyensúlyba. – Meddig maradtál Bukarestben? – ’71-től ’90 májusáig. „… kiderült, hogy semmit sem lehet változtatni” – Mikor léptél be a politikába? – Először a pártba léptem be, nem a politikába. Pártunk és kormányunk meg a szeku törekedett akkoriban már jó képességűeket is beszervezni, nem csak az „abszolút kádereket”. Évfolyamelsőként jó káder is voltam, ugyanis anyám varrónőként kereste a mindennapit. ’68-ban Bodor András, az ókorász professzorunk kérdezte meg, hogy nem akarok-e belépni a pártba. Megkérdeztem két-három közeli, idősebb ismerősömet: mit tegyek? Azt ajánlották, lépjek be, hátha tudok segíteni, ha bent vagyok. Különben azt sem tudtam, mi fán terem a párttagság, nem is tudtam, hogy felfutási lehetőséget nyújt. A párt világa teljesen más volt a civil világgal szemben. Nagyon hamar kiderült, hogy semmit sem lehet változtatni, nemhogy segíteni. Úgyhogy én is egyike lettem a két és fél millió statisztának. – Mikről tárgyaltatok a pártgyűléseken? – Rutinos elvtársak rutingyűléseket tartottak, rutinszerű kérdésekről. Távolról sem volt szó kemény, lényeget érintő vitákról. Közben azért az egyetemen ideológiával próbáltak megtömni minket, hol marxizmus-leninizmussal, hol politikai gazdaságtannal, és hosszú Ceaușescu-szövegeket kellett elolvasnunk; egyik fülünkön be, másikon ki. Eszembe jut az egyetemről egy vicces sztori: az egyik pártgyűlésen napirenden volt, hogy nemigen járnak lövészetre a hallgatók. Az első sorban ott ült az öreg Constantin Daicoviciu, és hozzászólt dörgő hangon: „Hogyhogy nem járnak maguk lövészetre?! Nézzenek ide! Én is lövészeten kaptam ezt az ezüst órát a Monarchia idején”… – És az intézetben? – Az intézetben sem volt másképpen. Mindenki unta, senki sem élvezte. Mindenki elhúzott keményen a szakma felé és annak kapcsán fejtette ki elméletét, mondanivalóját. „… tartottak nálam egy ötórás házkutatást” – Meddig tartott az aranyélet? – Nem nevezném annak. Bukarest számkivetés volt a számomra. A magyar könyvek és a szakirodalom mentett meg engem. Voltak kellemes élményeim is és 3-4 jó barát, akikkel rendszeresen találkoztam. (Amúgy nincs megnyugtatóbb állapot, mint amikor az embernek csak 25 bani van a zsebében, amiért már semmit se lehetett venni...!) De a fiatalkori élmények talpon tartottak. Az élesedő kisebbség-, de főleg magyarellenesség mind többet foglalkoztatott jó néhányunkat. Ennek egyik végkifejlete volt, hogy ’86-ban nálam egy ötórás házkutatást tartottak. – Mi volt ennek az oka? – Többek között az, hogy tagja voltam a Molnár Gusztáv-féle Limes Körnek, amely a Ceaușescu-féle parancsuralommal szembeforduló magyar értelmiség egyik csoportja volt. – Milyen feladatot vállaltál ebben? – Még indulás előtt az volt a véleményem, hogy fel kellene mérni, mi a helyzet, legalább a helyzetet próbáljuk elemezni. Ma is az az elvem, hogy csak ezután jöhetünk a nagy programokkal. Ki önálló írással, magam könyvismertetéssel próbáltam tisztázni, miben és hogyan is élünk. – Milyen következményei voltak a házkutatásnak? – Kiderült, hogy most már biztosan nem vár rám fényes jövő. Utóbb be is adtuk az áttelepedési kérvényt Magyarországra. – Elárulták, mit keresnek a lakásodon? – Megkérdeztem. Azt mondták, hogy légionárius iratok után kutatnak…!? Nagyon sok mindent vittek el, például ’48-as röplapokat, kéziratokat, könyveket, folyóiratokat… Volt még egy bájos történetem evvel a „céggel”. Évente járhattam hivatalosan kiszállásokra, kutatásokra Pestre, néha Pozsonyba. Ez a ’80-as évek elején volt, amikor már félig-meddig nyíltan dúlt a vita a két történetírás között. Kaptam egy csomó olyan kiadványt, amelyek nem voltak éppen szalonképesek, de azokat nem hoztam magammal. Hoztam viszont ártatlan művelődéstörténeti lenyomatokat, szakácskönyveket, gyerekkönyveket. Egy bőröndre valót. El is kobozta a vámos az összest. A bőröndöt nem hagytam ott náluk! – Könnyen lemondtál róluk? – Nem mondanám. Voltak jó kapcsolataim, barátok meg jó ismerősök. A románok között is. Az intézetben is elmondtam, mi történt. Mindenki hüledezett. Ők nem tudták, milyen állapotok vannak a nyugati határon. Nagyon jó viszonyban voltam Radu Popával, aki egy kitűnő román régész volt. Ugyanabba az akadémiai csoportba tartoztunk. Rendszeresen jártam hozzá, szakmai dolgokról beszélgettünk, és isteni jó teákat ittunk nála mustárospohárból. Radu Popa rábírt, hogy írjak egy kérvényt, amelyben kérem, hogy adják vissza az elkobzott kiadványokat. Kiderült, hogy az egyik kolléganőjének csapja a szelet az ország fő-fő vámosa… Mindent visszakaptam, beleértve egy olyan tanulmányt is, amely véletlenül a csomagban maradt, és több mint rázós volt, ugyanis megkérdőjelezte a kontinuitást. Tehát meg se nézték a csomagok tartalmát. Juhász Béla Nyugati Jelen (Arad), 2017. júl. 27. Beszélgetés Aradon Vekov Károly történésszel Keresni az igazságot, keresni helyünket a világban!” (2.) „… elhatároztuk, hogy visszamegyünk Erdélybe” – És akkor jött ’89. Ott, Bukarestben élted meg? – Igen, ott. Meg a ’77-es földrengést is… 1989. december 21–22-én a feleségemmel három olyan helyen voltunk, ahol negyed órával azután, hogy eljöttünk, kezdtek el lőni. Még 21-én este azt mondtam a feleségemnek: ha azt mondom, hasra, ne töprengjen, hanem tegye! Nem ezért, de csodálatos hangulat volt akkor! Valóban éltük a történelmet. Azóta is emlegetjük ezeket az élményeket. 22-én délután fél négykor Ceaușescu rezidenciáján is jártunk sokakkal együtt. – Melyek voltak első lépéseid a decemberi események után? – Folyton az RMDSZ-nél voltam, még a híres marosvásárhelyi események idején is késő éjszakáig. Feleségemmel elhatároztuk, hogy visszamegyünk Erdélybe! Kaptam egy ajánlólevelet Király Károlytól, akinek ezért örök hálával tartozom s akihez Verestóy Attila révén jutottam el. Mivel Kolozsvárt továbbra is zárt városként kezelték, mármint a magyarok számára, 1990 tavaszán az országos RMDSZ kolozsvári ügyvezető titkára lettem. Ez fizetett, adminisztratív állás volt. Akkoriban a Domokos Géza–Szőcs Géza-tandem irányította a Szövetséget. – Meddig maradtál ebben a tisztségben? – Megtanultam ott, milyen kell, hogy legyen egy jó ügyvezető, azaz egy jó „titkárnő”. Amikor Kolozsváron a Mátyás-szoborral volt a cirkusz, két órán belül juttattam el Brüsszelbe a teljes beszámolót a történtekről. Akkor sikerült az RMDSZ mellé állítani az erdélyi magyar társadalom legjobbjait. Azután „rendszerváltozásra” került sor az RMDSZ-ben is. Jött Markó Béla és Takács Csaba. Akkor én, aki a régi garnitúrába tartoztam, kezdtem mind lejjebb és lejjebb csúszni. Végül négy gyerekkel kiraktak az RMDSZ-től. „Létrehoztam a Nemzetépítő Platformot” – Mit tettél ezután? – Időközben letettem a tanári véglegesítő vizsgát. Így kerültem a tanügybe. Előtte is óraadó tanár voltam egy gimnáziumban. Úgyhogy volt, hova mennem. Azután egy évig a kolozsvári katolikus líceumnak voltam az igazgatója. És megyei elnöke a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Pártnak. Aztán az RMDSZ-en belül létrehoztam a Nemzetépítő Platformot. Megfogalmaztam akkor, mik a tényleges feltételei a román–magyar partneri viszonynak. Sorra vettem mindent, amit követelhetünk és elvárhatunk... Azóta hét Kolozs megyei líceum és az Aradi Csiky Gergely Főgimnázium egy-egy diákja részére minden ballagásra eljuttatok egy könyvcsomagot, a legjobb történész és közösségépítő végzős diáknak. – Mikor kerültél be a román parlamentbe? – 2000-ben választottak meg képviselőnek. Négy évig tartott a mandátumom; másodszorra már nem hagytak labdába rúgni. Mindent megtettek a mieink, nehogy még egyszer sikerüljön. Próbálták leállítani a platform továbbműködését is. – Hogy reagáltál te erre? – Megyei szinten tovább tevékenykedtem az RMDSZ-ben. A pénzügyi megszorítások megszavazása után átkerültem az Erdélyi Magyar Néppártba. Toró Tiborral, Szilágyi Zsolttal azelőtt is egy társaságban voltam, Tőkés Lászlóval is jó volt a viszonyom. Az előző választásokon még képviselőjelölt voltam Kolozsváron a Néppárt színeiben. – Még politizálsz aktívan? – Mai napig követem az eseményeket. – Kiléptél az RMDSZ-ből? – Nem léptem ki. És ki sem rúgtak. – Megharagudtál rájuk? Végül is átálltál Tőkésékhez. – Tanáremberként, szeretek pontosan fogalmazni: ugyanott álltam akkor és ugyanott állok most is, mint a kezdetek kezdetén. Ugyanazokat a célokat szolgálom, ugyanazokat az elveket vallom. Azóta is azt mondom, hogy egység, egység, de nem mindegy, hogy milyen zászló alatt. Azokat a szempontokat, amelyeket megfogalmaztam, én nem adtam fel. – Véleményed szerint az Erdélyi Magyar Néppártnak van jövője? – Jelenleg is tagja vagyok a távolból az EMNP-nek… Mi egy csomó régi reflexet hozunk magunkkal. Van, aki le tudja vetkőzni ezeket, van, aki nem. Ideológiára és politikai gyakorlatra is vonatkozik. Egy biztos, a távházasság sosem működött. És mindenképpen alkalmazkodni kell az új helyzetekhez. – Diplomatikusan válaszoltál… Miket tartasz politikai pályád sikereinek? – Nem tudok sikerről beszámolni. Azt mondom, hogy amennyire tőlem tellett, tettem a dolgomat, beleértve az erdélyi magyar egyetem kérdését. Talán nem támogattak eléggé abban, hogy a nyilvánosság elé kerüljön az, amit én a parlamentben elvégeztem. Kétségtelen, hogy egyesek számára kellemetlen és kényelmetlen voltam, de sohasem a magyar érdekek árulója. „A Szoboszlay-perrel kezdtem foglalkozni” – Tudományos munkásságodról mesélnél-e valamit? – A politika hihetetlenül sokat vett el az időmből. Megtörtént, hogy négy évig semmit sem publikáltam. 1999-ben ledoktoráltam. Közben volt családalapítás, válás, forradalom, politizálás… A 19 bukaresti év alatt rengeteg anyagot gyűjtöttem. Most is vannak olyan témáim, amelyek arra várnak, hogy megírjam őket. Én ténylegesen középkorász vagyok, és intézménytörténettel meg művelődéstörténettel és középkori írástörténettel foglalkoztam. De néha kikukkantottam más korszakok felé is. Például, megírtam, hogy Kossuth Lajos díszpolgára volt Kolozsvárnak; ezt kevesen tudták. Még parlamenti képviselőként sikerült bepillantanom az ötvenes évek politikai pereinek irataiba; Wass Albert népbírósági perével, majd a Márton Áron- és a Szoboszlay-perrel kezdtem foglalkozni. Mindig olyasmikről írtam, amikről a románok nem sokat tudtak, amúgy a magyar közvélemény sem sokkal többet. – Tanítottál is Kolozsváron. – Igen, eleinte óraadóként, majd egyetemi docensként. Bizánc történetét és magyarságtörténetet adtam elő a Babeş–Bolyai Egyetemen, no meg latin és magyar paleográfiát. – A három közül melyiket szeretted jobban: a politikát, a kutatást vagy a tanítást? – A tanítást és a kutatást nem lehet szétválasztani. A politikát azért műveltem, mert viszketett a tenyerem, amikor láttam, hogy nem azt csinálták, amit kéne, és nem úgy csinálták, ahogy kellene. Keményebben kellett volna föllépni. Nem fejjel menni a falnak és főleg nem prédikálok románellenességet, csak azt állítom, hogy sokkal határozottabban kellene kiállni a magunk dolgai mellett, és a románságot szoktatni azzal, amit mi jogosan elvárunk tőlük. Hosszú ideig senki sem beszélt erről… Én a szakmámat szerettem és szeretem most is. 2012-ben, ahogy betöltöttem a 65. évemet, nyugdíjaztak, de óraadóként még megtartottak az Egyetemen, hogy magyarságtörténetet meg paleográfiát tanítsak. Nem tartott ez sokáig; egy nézeteltérés után két lábbal rúgtak ki. – Azt mondtad egyszer, hogy azért települtél át Tiszafüredre, mert szeretsz fürödni. – Egyszer ott nyaraltunk, és nagyon megszerettük a Tisza-tót. Valójában egy csomó sikertelenség állt mögöttem, sehol sem kellettem és az sem, amit én képviselek. A Néppárt se nagyon mozgatott engem, egyszer sem kérték ki a véleményemet. – Történészként van-e ars poeticád? – Addig nem tudok írni egy témáról, amíg mindent, amit fel lehet hajtani róla, nem használtam fel. Erről az alapvető dologról nem tudok lemondani. És amit rendkívül fontosnak tartok: tisztán, hangfogó nélkül, pártállástól függetlenül beszélni a tényekről. Szerintem, gyakorlatilag a tényszerűség az, ami változatlanul kulcskérdés nálunk az identitástudat szempontjából. Még mindig nem mondunk el mindent, amit el kellene mondanunk múltunkról. Ez rendkívül elszomorító. Rém keveset teszünk azért, hogy erősítsük ezt a magyar identitástudatot, amelyet van és volna mivel táplálnunk. Egy kutatásitéma-katasztert kellene felállítani, hogy a fiatal kollégák tudják, mi mindent kellene kutatni. – Nemrég előadást tartottál Aradon a Szoboszlay-perről. Készül egy nagyobb munkád? – Egy kötetet készítek elő, melyben ki szeretném adni Szoboszlay Aladár fennmaradt írásait. Ha ezt sikerül kiadnom, talán meg fog változni a vélemény Szoboszlayról. Ugyanis pokoli, hogy napjainkban mennyire nem ismerik a tényeket, és hogy mennyi téveszme kering róla, szamárságokról nem is beszélve. „A Kárpát-medencében bárhol jól érezném magam” – Hogy érzed magad Magyarországon? – Jól. Azt hiszem, a Kárpát-medencében bárhol jól érezném magam, de Kolozsvár is hiányzik és Aradra is szívesen jövök. – Mi köt Aradhoz? – A fiatalságom, az iskola, az emlékek, a családom. És ezek visszahúznak. Néha elgondolkodom, és felteszem magamnak a kérdést: vajon valóban jó volt, hogy elmentem? Bár, ki tudja, mi lett volna belőlem, ha itt bekerülök a helyi darálóba? – Vannak kellemes gyermekkori emlékeid? – A strand, az iskola, a tanulás, a Kultúrpalota könyvtára és a Választó utcai ház. – Vannak még barátaid Aradon? – Nincsenek. Talán Ujj Jánost sorolnám mégis közéjük. Ugyan az aradi magyar politikusok is azt tartották rólam, hogy radikális vagyok, de aradiakként mi csak szót értettünk. Különben nem is vagyok radikális, hanem „csak” nemzeti, de ezt ki is mondom. – Tiszafüreden vannak barátaid? – Nincsenek. Szakmai élet ott nem létezik, csak otthon. Pár emberrel tartom a kapcsolatot. Az én barátaim szerte vannak a világban… Új barátságok nehezen köttetnek. Ahhoz együtt kell futni, azonos vagy közeli pályán, hogy lássák az emberek egymást. „A politika kihasználja a történész munkáját” – Mi a véleményed a jelenlegi politikai helyzetről? – Változó korszakban élünk. Keresztény értékrend alkalmazására lenne szükség. Ettől egyre távolabb kerülünk. A magunk útját kellene járnunk, nem nyugati modelleket átvennünk! Testre szabott megoldásokat kellene találnunk!... Két irányzat áll szemben egymással: egy globalizáló és egy nemzeti. A nemzeti vonalon nem értek sem populizmust, sem nacionalizmust, egyszerűen azt, hogy ki-ki követhesse saját érdekeit, mindenki ápolhassa identitását. Hál’ istennek jelenleg Aradon ma is vannak, akik becsülettel képviseljék azt a közös értékrendet, közös nyelvezetet, ami nem csak az anyanyelv(!), és akik képesek felmutatni, hogy ez a város mit képviselt és mit produkált az évszázadok folyamán. – Egyesek azt állítják, hogy a történelem tanítása, prezentálása szorosan kötődik a pillanatnyi politikához, és függ tőle. Erről mi a véleményed? – Magamról beszélve, hangsúlyoznám, hogy én sohasem azt mondtam vagy tettem, amit más mondott, hanem azt, amit én hittem és gondoltam. A parlamenti éveim alatt sokkal többet használhattak volna történészként, de mások mindenhez jobban értettek. A történésznek a maga dolgát kell végeznie, függetlenül a politikától, de a történelem ismerete nélkül az eredményes politizálás elképzelhetetlen. A közösség számára a lényegi kérdéseket kell bemutatni mind a történelemből, mind a politika területéről. Jobb helyeken a politika használja a történész munkáját. – Milyen terveid vannak? – Még legalább három van, amelyeket meg kellene valósítani, mielőtt eltűnök ebből a világból. – Éspedig? – Van egy negyven éve dédelgetett témám Török Bálintról, a doktori disszertációmból a káptalan személyzet teljes listáját szeretném közreadni, ami sajnos kimaradt a könyvemből, és van egy, a magyar írásbeliség történelmével kapcsolatos meglátásom, amelyet ki szeretnék fejteni. – Mondanál-e valamit családodról? – Számomra a család a legszentebb dolog, ami létezik, ezen belül is a gyermekek. A gyermeknél szebb és jobb nincs. Sajnos, a politika miatt túl kevés időt töltöttem a családdal. De a lelkiismeretem tiszta, amit lehetett és amire képes voltam, megtettem a családomért. Mondom ezt annak ellenére, hogy állandóan az elveim után futottam. – Sokat nézed a tévét? – Végtelenül sokat, mert a politika nem hagy nyugodni. A sorsunk ettől függ. – Boldog vagy? – Nem tudom, mi a boldogság. A körülményekhez képest megelégedett ember vagyok, bár egyes kérdések, egyes dolgok most sem hagynak nyugodni. Ha elölről kezdhetném, ugyanazokat az elveket vallanám, ugyanazt tenném, de szeretném eredményesebben. Nem bánom a sok elvesztegetett időt. Az út végén sokkal világosabb, hogy mire nem kellett volna annyi időt fecsérelni. A „Chérchez la femme” rám szabott változata: „Keresni az igazságot, keresni helyünket a világban, és helyet csinálni magunknak – mármint a magyarságnak – a világban.” Juhász Béla / Nyugati Jelen (Arad) lapozás: 1-22
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
